“Chaos is the alignment of the Great Old Ones and their servants. If an Old One were to be released from its imprisonment, its servants would aid it.”

Az utóbbi években, pontosabban lassan évtizedben lábra kapott D&D oldschool-mozgalom célja, hogy az óidõk, azaz nagyjából a ’75 és ’85 közé esõ idõszak kreatív energiáit és zabolátlan szellemét hozza vissza a lélektelen kapitalizmustól megrontott új évezredünkbe. (Hát izé… nekem minden tiszteletem ellenére még mindig jobban tetszik a Dark Sun doboz vagy a Spelljammer, mint egy 15 oldalas, mégoly ötletes füzet, amiben vannak orkok, gyíkemberek, sõt pár kreatív képrejtvény is, de ez legyen az én bajom.) A mozgalom számos kiadványt, weboldalt, vitakört és miegyebet hozott létre, de talán egyik sem keltett akkora visszhangot, talán botrányt is, mint Geoffrey McKinney 2008-as mûve, a Carcosa. A felhördülés egyrészt a kiadvány ambiciózus jellegének szólhatott, mivel elvileg ez lenne a Cthulhu-mítosz elsõ öszeházasítása a D&D-vel (ez ebben a formában nem egészen igaz; a CoC D20-as változatának végén volt egy függelék kozmikus rettenetek adataival, ha standard fantasy-hõsök akadnának össze velük, sõt tán az eredeti Deities & Demigodsban is), másrészt öncélú perverzkedéseinek, amelyek remekül megfelelnének a vérivó, sátánista szerepjátékosokról szóló közhelyek élesztgetésére, ha a fõsodor foglalkozna még ilyesmivel. Csillagközi iszony, önfeledt kalandozgatás, alkalmanként gyerekáldozat és belekben turkálás? Furcsának tûnhet, mint a mákos pacal, és a füzetbe belelapozva gyorsan ki is derül, tényleg furcsa.

A Carcosa szerényen csak „Supplement V”-ként hivatkozik magára a címlapon, és az „1974-es kiadású fantasy szerepjáték” kiegészítõjeként tüntetik fel. A cím ismerõs lehet a Mítosz ismerõinek; Carcosa a Hali tavának mélyére süllyedt idegen város egy idegen bolygón a Fiastyúk csillagképben, ahol többek közt Hastur lakozik. Itt az egész bolygót, vagyis a hextérképen jelölt területet értik rajta, az elátkozott tó mindenesetre ugyanúgy megvan a közepén. A 90 oldalas kiegészítõ az elején a karaktergenerálással foglalkozik, a következõ nagy etapban a mágiával, a végén a világ leírásával hexrõl hexre, közben szó esik néhol olyan apróbb dolgokról, mint a pszionika és a varázstárgyak, vagy õsi technikai ereklyék.

Elsõ blikkre látszik, hogy Mr. McKinney sajátosan értelmezi az oldschool-mozgalom két szent tehenét, a minimalizmust és a véletlenszerûséget, meg az is, hogy a féktelen fantázia nála fura korlátoltsággal párosul, és legmeglepõbb agyalmányait gyakran mintha õ maga csapná agyon. Vegyük pl. az osztályokat: Carcosán összesen kettõ van, harcos és varázsló, köztük az egyetlen különbség, hogy az egyik tud varázsolni. Játszható faj 13 létezik, kár, hogy csak a bõrszínûkben térnek el, és ezen az az egzotikum sem változtat, hogy némelyik olyan, a Földön ismeretlen árnyalatokban pompázik, mint az ulfire, jale vagy dolm. A karaktereknek van némi esélyük tápos mentális képességek, magyarul pszionika összeszedésére (ha az intelligencia, bölcsesség és karizma is mind 18, akkor kerek 12 százalék…), aztán megtudjuk, hogy errefelé az életerõ-kocka (hit dice), de még a fegyverek sebzése is körrõl körre változhat akár d12-tól d4-ig! Állítólag azért, hogy kellõen kiszámíthatatlan legyen minden, és hogy a legnyüzügébb parasztnak is legyen esélye mondjuk a nagy Cthulhu ellen – a magam részérõl itt éreztem elõször úgy, hogy a csillagközi rettenet szele helyett a komolytalanságé legyint meg.



A szörnyek jellem szerint (kaotikus, semleges, törvényes) tartoznak három brancsba, de ez sem jelent semmilyen köteléket egy-egy táboron belül, meg az is jól jellemzi az aránytalanságokat vagy netán az univerzum szörnyû közönyét, hogy törvényes faj egyetlenegy fordul elõ, a szürke idegeneké. Rajtuk kívül kb. úgy hatan semlegesek, minden más kaotikus. A monszták közt a standard lovecrafti istenek és idióta kuttogányok szerepelnek a szokásos Godzilla-súlycsoportban, továbbá néhány helyi jellegzetesség: a „planetary romance” mûfajának jegyében pár ûrhajótörött kolónia, dinoszauruszok, nyálkák, óriáshangyák, degenerált kiborgok és hasonlók.

A hírhedt perverziókkal teli fejezet a mágiáról majdnem a könyv harmadát elfoglalja, és az olvasó itt érzi már megint úgy magát, mintha egy 14 éves, betegesen túlburjánzó képzeletû pistike, Sade márki és Gygax apánk közös szellemi gyermekének produktumát nézegetné. A varázslatok szinte kizárólag különféle istentelen entitások megidézésére, megkötésére és elûzésére szolgálnak. Hatásukhoz képest abszurd mértékben veszélyesek, annyira, hogy néha Adeptus egykori Horri Bili rovatának ökörködései jutottak eszembe a Bíborholdból. Példaként álljanak itt a Szenvedések külsõ hieroglifái (Outer Hieroglyphs of Affliction): az ötórás rítussal a varázsló a Ledõlt Oszlopok Lényét szadizhatja, feltéve, hogy a szerencsétlent éppen bebörtönözték az Oszlopok Termébe; ami természetesen külön szertartás. Elõször egy hónapig tanulmányozni kell a 913-as hexben található véseteket a kígyóemberek elsüllyedt kövein, majd 6 külön kobrafajból begyûjtött méreggel fel kell áldozni 6 Vörös Embert. A varázsló végül saját mellébe vés pár jelet a szintén méreggel preparált tõrével (mentõ méreg ellen vagy kampec) – ha minden összejön, a Lény a rajta megjelenõ égõ rúnáktól 6 kockányit sebzõdik, és vélhetõen nagyobb tisztelettel néz a mágusra, ha az a következõ lépcsõben idézgetésével próbálkozna vagy követelésekkel állna elõ… És így tovább. Jóformán nincs mágia emberáldozat, gyereknyúzás, nemi erõszak és halálos veszély nélkül, a rosszalkodások élét mégis elveszi a fapofa-hangnem, amin elõadják mindeme szörnyûségeket, mint amikor egy szadista, ugyanakkor pedáns és szomorúan korlátolt könyvelõ adná elõ nedves álmait egy polipos pizza meg a Lovecraft-összes után.

A következõ szakasz kóbor robot-generátor, a kihalt fajok ugyanis számos ilyen gazdátlan, ám annál közveszélyesebb ölõgépet hagytak hátra szerte a térképen. Szó esik némely õsi fajok és lények technikai vagy mágikus leleteirõl meg a „lótusz” gyûjtõnéven szereplõ mérgekrõl, látomásokat elõidézõ szerekrõl.

A záró fejezet a világ térképén szereplõ mind a 400 hexrõl rövid leírást, pontosabban egy-egy helyi nevezetességet nyújt, gyakran persze csak annyit, hogy „2 shoggoth” , netán „80 Narancs Ember fellegvára egy semleges Bajnok vezetésével”. Ismét elõjön a különös kettõsség: monomániás, nem túl izgalmas kis részletek és egy bekezdésben nagy látomásos erõvel megküldött víziók, mint pl. „barlang Hastur oltárával, benne az agyán és szemén kívül kõvé vált Vörös Ember. A Megnevezhetetlen káromlásáért átkozták meg, szája üvöltésbe mered, több, így töltött évszázad után teljesen elmebeteg.”

Mit kezdhetünk Carcosával? Közvetlen fogyasztásra, azaz egy az egyben játékra szerintem nem nagyon alkalmas. Nem túl hízelgõ meglátás egy játékkiegészítõrõl, ráadásul olyanról, ami a játszhatóság szempontját állítólag minden más fölé helyezõ gamist-iskola terméke, mégis ez a helyzet. Több okból, elõször is pusztán gyakorlati szempontból – ha mindent úgy alkalmazunk, ahogy írva vagyon, igen valószínûtlen, hogy a parti ne patkolna el egy-két ülésen belül egyszerûen azért, mert rossz hexre tévedt, elrontott egy mentõt (bárki, pont elég, ha egy varázsló idézgetés közben egyszer elszúrja), vagy szétcsattant egy aránytalan véletlen találkozás szélvédõjén. Másodszor a tartalom és a forma kölcsönösen rombolja egymást, hogyan lehetne felszabadultan, régi módra kalandozni olyan világon, aminek minden centije õrült és ellenséges? Carcosa lehet, hogy jól visszaadja a kozmikus ürességet, de kevés nála embertelenebb cucc született a szerepjátékok lassan négy évtizedes történelmében, az biztos. A legsötétebb Cthulhu- vagy Wraith-mesében is megvan a hõsiesség vagy a tragikus bukás esélye, pontosan ez az emberi adalék. Itt viszont nincs más, csak obligát vérengzés, a hatalom akarása meg csúnya rítusok kergetése hexrõl hexre, míg a közönyös külvilág a vakvéletlen alakjában egy pöccintéssel le nem söpri a pályáról a nagyot akarókat. Lehet újat generálni, de vajon minek, ki akar Halványkék Gyermekeket nyúzni és megrontani térdig az Elgondolhatatlanság Lótuszának Porában, hogy legyen 0,3 százaléka megidézni a Szívtépõ Csattogányt? Sci-fi/horror mesékhez öteltbányaként talán használható a mû, mindazonáltal árulkodó, hogy a dragonsfoot.org beszámolói szerint maga az alkotó is laza, heherészõ modorban viszonyul hozzá saját meséi során. Talányos hozzáállás ez a végtelen ûrbéli rettegés és az élveboncolás nem túl könnyed témáihoz, de a szerepjáték csodás birodalmában mindenki azzal szórakozik, amivel csak akar.