Szóval a WITW nem jópofa mini-rpg, ma már elég nehéz beszerezni (letölthetõ kalózpéldányoknak meg fénymásolatoknak nem jártam utána, de online árveréseken biztos jó drága). Kicsi az esélye, a hétköznapi felhasználó találkozzon vele, hogy le is játssza, még kevesebb, ám a Cthulhu-tudorok elõtt felvet pár érdekes kérdést. Elõször is, mint a címlap fennen hirdeti, ez a Pagan Publishing elsõ nagyobb kiadványa, ’94-ben jelent meg. A Chaosium által licenszált garázskiadó sok tekintetben pápább a pápánál, azaz még az anyacégnél is „cthulhusabb” cuccokat hozott ki, pár évvel késõbb nekik köszönhette a mûvelt világ a Delta Greent vagy az Unspeakable Oath fanzint. Az itt induló menõ független szerzõk, többek közt Dennis Detwiller és John Tynes mára kisebb celebbé nõtték ki maguk – már a játéktervezõk köreiben, nem a valóságsókban. Elõbbi gyártmánya pl. az InSylum szintén Mítosz-környéki minijátéka (taglaltuk e hasábokon jó régen), utóbbié a Puppetland c. horror-mesejáték (ezt tán még fogjuk).

A WITW idején viszont a fiúk még nem szakadtak messze gyökereiktõl. A külsõre fasza, kellõen rideg és vészjósló könyv 200 oldala közül az elsõ pár tucaton a szorgos háttérmunka gyümölcseit látjuk viszont, amit a szerzõk tán sajnáltak csak úgy kidobni. Mivel a kampány központi alakja Ithaqua, a fagyos mezõk szélistene, itt megtudjuk, hogy a világ különféle mitológiáiban ez az entitás milyen álneveken bukkant elõ (mert ugye egyértelmû, hogy Enlilként is csak õt imádták a megtévedt sumérok). Kapunk még vadiúj karakterlapot, idõrendi táblázatot, pár bekezdést az eszkimók életmódjáról, légiharci (!) szabályokat, ti. a léghajózgatásnak nagy szerepe lesz a kalandok során, új varázslatokat és tiltott könyveket, e téren tehát nagyjából a szokásos.




A cselekmény nem túl mellbevágó – nagy kockázat nélkül kijelenthetõ, hogy az Orient Express- vagy Masks of Nyarlathotep-féle kalandok világméretû, de elég egy kaptafa kereteit követi. A nyomozók egy tudományos kutatócsoport tagjaiként elõször a Kanada fagyos északi vidékén eltûnt Franklin-expedíció maradványait keresgélik, és a helyi eszkimók szennyes ügyeibe ütközve döbbennek rá, hogy a helyzet sokkal gázabb, mint legsötétebb álmaikban feltételezni merték. Az önjelölt világmegmentõk ezután bejárják a világot a Kurili-szigetektõl Törökországig a nagystílû kultisták telephelyei és léghajói nyomában, legtöbbször azzal az egész egyszerû céllal, hogy megsemmisítsék egyiket, másikat, ideális esetben mindkettõt. A szektások ugyanis a fél évig tartó sarki éjszaka hidegében készülnek Ithaqua kiszabadítására pontosan az Északi-sarkon, és ezt a helyet 1930-ban még annyira sem könnyû megközelíteni, mint napjainkban.

“ The cold wind of the far stars is the breath I draw, and my veins are as ice. I am humbled, I am reduced. ”

A „kaland” gyakran nem áll másból, mint az ellen fõhadiszállásának térképébõl, fegyveres erõinek és házõrzõ szörnyeinek adataiból, és ennyi, indulhatunk kommandózni. A tervezésnek, logisztikának és a szó legszorosabb értelmében vett taktikának így legalább akkora szerepe nyílik, mint a hõsök tövig koptatott Könyvtár- és Latin-gurításainak. Ennyire persze nem egyoldalú a dolog, utána kell járni többek közt a Végzet Táblái néven ismert sumér ereklyének, mely választ ad a teremtés minden titkára, és tán az elûzõ-formula is kinyerhetõ belõle, és lehet idõt vesztegetni olyan szépen részletezett vörös heringekre, mint egy camdeni gengsztertanya vagy egy amatõr skót kultista egyszemélyes monolit-szentélye.

Hiába tehát a sok nagy név, sem az ötletek, sem a kidolgozás nem megy a kor átlaga fölé, bár a képek elég jók: a sokoldalú Mr. Detwiller fekete-fehér festményei elnagyoltak, mégis bennük a rémisztõ õserõ. Ami miatt a WITW mégis érdekes lehet, az a kimondatlanul jelen lévõ sugallat – talán feltûnt, milyen döntõ szerepe van itt az utazásnak, harcnak, az egészen direkt fizikai akciónak. Ez pedig egyértelmûen szembemegy számos (esetleg csak mifelénk?) bevett közhellyel, melyek szerint a CoC valami utolérhetetlenül kifinomult és intellektuális játék lenne, és mi sem állhat tõle távolabb, mint dobtárassal ritkítani az emberiség ellenségeit, már amelyiket lehet, vagy örvendezni a szerencsés dobás nyomán, dinamittal cafatokra robbantott rossz emberek végzetén… A PP gárdája biztosan jól ismeri a Mítosz külsõ-belsõ mûködését és lelkivilágát, meg aztán ne feledjük, hogy az eredeti novellában is rendõrségi rajtaütés veri le a gonosz mocsári szektát, utána hajóval mennek át magán a Nagy Cthulhun. Az akciódúsabb stílus mégsem lenne egészen pogány és vérpistikés hozzáállás?

Említésre érdemes még az utószó és a záróanyagok. Az ilyenkor szokásos önvállveregetések (hogy csúnyább képpel ne éljek) mellett bepillanthatunk a mû keletkezésének körülményeibe, a kilencvenes évek elejének félamatõr szerepjátékfejlesztõi szcénájába Amerikában, sõt vicces kis személyi azonosítókártyát is kivághatunk, ami igazolja, hogy lenyomtuk a kampányt (vagy nem, de alig ennyien és ennyien pusztultak meg a partiból), majd a mesélõ hitelesítésével ellátva büszkén viríthatunk vele a találkozókon. Elmélyültebb gyíkok szívének különösen kedves a stábfotó, rajta a fél Pagan Publishing, mint ádázul pózoló, pufidzsekis és talpig szemüveges orvostanhallgatók, illetve a jobb szélen Mr. Tynes, aki már akkor elmélyült tekintetû metálosnak nézett ki.

(A Friedrich-kép csak illusztráció, de lélekben jól passzol.)