A disclaimer sietve szögezi le, hogy a játék nem a prostitúciót, kábítószert vagy mások szexuális kihasználását hivatott népszerûsíteni, csupán a hozzájuk kapcsolódó tömegkulturális, fõleg filmes sztereotípiákon élcelõdik, bár akinek ezt egyáltalán magyarázni kell, az nagy valószínûséggel úgysem tagja a célközönségnek. A megjelenés éve 2004, a szerzõ bizonyos J. C. Lira, a grafikus Brian Glass, a kiadó pedig a White Wolf leányvállalata, az Arthaus, ami nevéhez hûen a cég még a szokottnál is mûvészibb kiadványait viszi, egy idõben hozzájuk tartozott pl. a Changeling: The Dreaming is.

Nos, a P:tB nem ilyen, legfeljebb a címében szórakozik a kiadó meghatározó, gótpunk irányvonalával (mondjuk "Borzalom: The Rémség", bár itt visszakézbõl osztott pofonokról van szó). A pakli három részbõl áll: az egyikbõl ágenseinket, a személyi erõforrásokért felelõs kisvállalkozókat húzzuk és tesszük le a pálya elénk esõ részére (Pimp deck), a másikból magukat a szolgáltatókat (Ho deck), a harmadik a húzópakli (Draw deck), ami a különféle felszereléseket, kibabráló kártyákat, módosítókat és a játék velejét jelentõ egyéb vicces húzásokat tartalmazza. Egy játék háromszor három fázis, a végén pedig egyszerûen az lesz a legmenõbb, ööö, elõbb-utóbb csak ki kell mondani, tehát õrzõ-védõ manáger, aki a legtöbb pénzt szedte össze beosztottjaival. Egy körön belül az elsõ lépés az úgynevezett Macking phase, amit magyarul talán Smúzolásnak hívhatnánk: ilyenkor a placcon, vagyis az asztal közepén belsõ értékeik ($$$) szerint sorba állított ribiket próbálhatjuk egyelõre szép szóval és személyes varázsunkkal ráébreszteni, mennyivel jobb dolguk lesz nálunk, mint a konkurenciánál. Ebben különleges, egyszer használatos lapok (pl. "Players' Ball", legyen Puccos Stricibuli) és permanensen karaktereinkhez kapcsolható felszerelési tárgyak, úgymint Tapadós Latexgatya, Füves Cigi vagy Akváriumtalpú Csótánytaposó lehetnek a segítségünkre. Ajánlott azért talonban tartani pár erõembert, a következõ fázis, a Bunyó (Backhanding) ugyanis azt dönti el, sikerül-e hazáig elérni a babaarcúakkal, vagy az ellen netán elcsúfítja õket, esetleg az oltalmukra sietõ hõsöket a lovagias ügyek során. Itt értelemszerûen a stricik Izom (Backhanding) értéke a meghatározó, míg az elõzõben a Smúzolás (Macking), a konfliktusok egyébként 2d6 + módosító + bármi más dobással folynak.

Az utolsó, pénzmosási fázis sima adminisztráció. Összeadjuk a mi istállónkban domborító lányok bevételét az aktuális körben, szorzunk vagy osztunk attól függõen, sikerült-e mondjuk Pornóforgatás lapot tenni valakire (szamárral még többet ér), vagy nem rakott-e pl. Nemi Betegséget vagy Lyukas Gumit személyzetünk tagjaira egy játékostársunk, majd hallgatjuk a kassza csengését. Mint a fentiekbõl sejthetõ, a játék a maga põre valóságában kissé véletlenszerû, netán monoton is lehet, savát-borsát a résztvevõk remélhetõleg vicces arcoskodása és az olyan, garantáltan igen szép kárörömöt biztosító lapok nyújtják, mint a Felvételi (az ambiciózus alkalmazott úgy dönt, új életet kezd és elmegy továbbtanulni), a Civil Zsaru (szó nélkül megy a kukába az egyik strici) vagy a Kokó (a kábszerfüggõ lányok azonnal átállnak hozzánk). A P:tB nyilván nem a nagy stratégák játéka és túlhajtva hajlamos elég gyorsan elhasználódni (fizikai értelemben is, ha nem vigyázunk a nem túl strapabíró lapokra), hiszen a legjobb poén sem szól már akkorát másodszorra, sokadjára meg pláne. Módjával alkalmazva azonban remek levezetõ gyakorlat két komolyabb játék közt, annál is inkább, mivel egy menet ritkán tart fél-háromnegyed óránál tovább még az optimális 4 fõvel sem - ez amúgy a max. létszám, bár lehet hárman, sõt tulajdonképpen ketten is, csak úgy nem túl izgalmas.