Hatalmas újdonságként, a csodák netovábbjaként harangozták be minden fórumon, hogy ebben a kiegészítőben magunk alakíthatjuk csapatunk négy tagját, nem pedig ránk erőszakolt (NWN2 alapjáték) vagy majdhogynem ránk erőszakolt (NWN2-MotB) nem-játékos karakterekkel kell együtt dolgoznunk a siker érdekében. A régi játékokban valahogy az volt az alap, hogy saját magam alakítom a csoportot, minden egyes tagját, de ezt a marketingesek nyilván nem tudhatják, valahogy nem érzem úgy, hogy játszottak is valaha mondjuk egy Pool of Radiance-el vagy akár az Eye of the Beholder bármelyik részével. Ezen kívül még fontos volt nekik megemlíteni a szabad játékmenetet, lehet kóborolni a vadonban, ami szintén nem egy rettenetes újdonság, másrészt mostanában majd minden játék ezzel próbálja eladni magát.

Mindenesetre ha nekiláttunk a játéknak, elkészítettük a fő karakterünket, az állókép-sorozat intró után - amelyből az ég világon semmit nem tudunk meg - egy hajón találjuk magunkat, ami felé egy borzadályos vihar közeledik. Itt, a hajón alkothatjuk meg a maradék három saját gyártmányú emberkénket (akárminket), majd levonulnuk a fedélzetről, nehogy lemosson minket az eső. Csak a rend kedvéért beszúrom ide, hogy két új faj van, egy yuan-ti származék és a szürke orknak nevezett csinos lény, valamint új kasztként a swashbuckler (sztaki szerint pl. krakéler), prestige class-ból pedig a hellfire warlock (vajh milyen lehet?) és a doomguide nevezetű, elvileg élőhalottakkal szemben rettentő erővel bíró pap. Azért elvileg, mert gyakorlatilag a doomguide papom az alap csontikon, zombikon kívül maximum odáig jut tizenegynéhányadik szinten, hogy pár ghoult ideiglenesen le tud bénítani.

Node visszatérve a történethez, a borzadályos, rettenetes, embermégnemlátta vihar természetesen partra veti a hajót, mi meg ott állunk egy szál semmiben (páncélban) a fövenyen, majd a roncsokból gyorsan előtalált eszközökkel halomra kell (kötelező tananyag) öldösnünk néhány goblinfajzatot. Pont, amikor végzünk az utolsóval, jobbról beront a helyi őrjárat - gondolom a domb mögött leskelődtek kuncogva - és letartóztatnak minket. Hopp, a város kapujában meg hála valami kereskedő-nőszemélynek már szabadok is vagyunk, annyi kikötéssel, hogy azért nézzünk be hozzá, mert igényt tart a szolgálatainkra. Első kanyarban beszéljünk is vele, mert adományoz nekünk egy szekérderéknyi aranyat, hogy cuccoljuk fel magunkat. Ezek után mehetünk amerre látunk, bejárhatjuk a környéket, és meghalhatunk minden barlangban, romok között, kripták mellett, akárhol amibe belebotlunk a vidéket járva. És ezzel el is érkeztünk az első negatívumhoz, ami akár pozitívum is lehetne.



A kiegészítő ugyanis teljes mértékben hiányolja az egyensúlyt, teljesen érthetően nehezítettek az előző részekhez képest, de ezt olyan úton módon tették, hogy a kezdeti ötödik szintűként belebotlunk olyan ellenfelekbe, amiket tizenszintűként is éppenhogy le tudunk gyakni. A vidéket járva ranger (vándor/kósza) karakter nélkül az első vadonban töltött éjszakát sem éljük túl - az első városban NPC-ként találunk persze egyet, magas szintű gyógyító pap nélkül meg a gatyánk rámegy a parti tagjainak újraélesztésébe. Igen, ebben a részben meg lehet halni végre! Nem pattan fel a csata végén a széttépett harcos, a felrobbant varázsló, hanem szépen ott marad a földön, ahogy azt kell. Viszont annyira nincs kiegyensúlyozva a nehézség, hogy soha nem tudjuk mi lesz ha belépünk egy barlangba, azonnal meghalunk vagy erőfeszítés nélkül kifüstölünk mindenkit? Apropó, a belépőnk mindig külön móka ám, ugyanis az esetek kilencvenöt százalékában a csapat egyetlen karok és lábak kusza szövevényeként gurul be az ajtón, majd ott megragad. Rendszerint az ellenfél felé a varázslók, íjászok vannak, hátul beszorulva pedig a harcosok, erősebb páncéllal rendelkező emberek. Az első egy-két körünket garantáltan azzal töltjük, hogy személyesen irányítgatjuk a karaktereket valami értelmesebb pozícióba. Sajnálatos módon az ellenfelek nem várják meg udvariasan, míg mi végzünk ezzel a gyakorlattal.

A legnagyobb, legidegesítőbb hibája a játéknak az irtózatos mesterséges intelligencia, illetve annak teljes mértékű hiánya. Az eddig mondjuk harminc órányi játék alatt nem egyszer, ellenben jó sokszor kaptam a fejemhez fejhangon visítva. Néhány tipikus példával illusztrálom, miről is van szó: varázsló, kezében számszeríj, kiadom neki az utasítást, hogy küldjön egy mágikus lövedéket az egyik ellenfélbe, majd egy másik karakterre átlépek és folytatom a csatát valós időben. A következő minutában látom ám, hogy a varázslóm habzó szájú ber(s)zerkerként ront rá a lehető legnagyobb ellenfélre, nyilván csak azért, hogy a nyílpuskájára kérjen egy aláírást. Persze közben elfelejtkezik az általam kért varázslatról. A másik, pap. Kezében szintén íj, egy csodás blade barrierrel (pörgő pengék pajzsfala) lezárom a csatatér egyik felét, majd magárahagyom, lövöldözze csak a jónépet. Következő cselekményeként belesétál a saját pengefalába, körönként sebződik persze, majd cirka két lépésről kezdi el lőni az ellenfelet. Értem én, hogy rossz a szeme és még szereti a fájdalmat is, de azért munka közben foglalkozzon azzal, amit én mondok neki.



Külsőségekről mit lehetne mondani, szép a grafikája, de még mindig lenne mit programozni rajta, fölöslegesen nagy kártyát igényel szerény véleményem szerint. Esetleg unalmas perceikben megalkothatnák az összes varázslat egyedi animációját, ami régebben valahogy létezett, aztán kispórolták ebből a játékból. Ettől függetlenül hangulatos a vidék, az első városban azért el lehet nézelődni egy darabig, még ha olyan kicsi is. Apropó még egy olcsójános megoldás, a Sword Coast minden városának minden fogadója ugyanúgy néz ki - nyilván valami nagyvállalat egységes fogadóláncolata lehet, de olyan mértékben megegyeznek, hogy ugyanaz a bárd nyekereg mindegyikben nekünk, hogy jutassuk be Neverwinterbe.

A hangok maradtak ugyanazok, mint voltak, semmi extra, ha kalandozó lennék, nyilván már megszoktam volna a mindig ugyanolyan hangon felcsattanó varázslatokat, a probléma, hogy hétköznapi szürke emberként is sikerült ez a vívmány. Zenéket is valahogy elfelejtették, sokszor egész egyszerűen nem szól semmi a háttérben, ami egy ijesztgetős-horror játék esetében még talán jó is lenne, de itt abszolút nem.

Az irányítás borzalmas, ha a csatákat nézzük, de nem a kezelőszervek miatt, attól még akár jó is lehetne. Mint már említettem borzasztó a MI, meg van egy-két apróság, ami idegesítő, mint a "célzásrásegítő" rendszer varázslatoknál. Ellenben az újfajta tárgyfabrikálás sokkal átláthatóbb, használhatóbb, a csapat módosítására szolgáló felület is egyszerű, de működőképes, az meg külön jó pont, hogy beszélgetéskor nem egy karakter beszélget, hanem minden a környéken tartózkodó csapattag belekotyoghat - a mi választásunk szerint.



Ha szeretünk idegeskedni, az élmény nem marad el, ellenben ha nyugodtan szeretnénk élvezni egy másik világban a kalandozást, akkor felejtsük el a SoZ-t. Egyrész a fő történet valahogy nem szól semmiről, engem a legkevésbé sem érdekelt, nem fogott meg, csak a rend kedvéért csináltam azokat a küldetéseket egy darabig. Javarészt inkább ide-oda mászkáltam, felderítettem, mellékküldetéseket csináltam meg, de abba is beleuntam egy idő után - igaz az nem volt azért kevés idő. A fő küldetések részeként kereskednünk is kell a városokkal, ami biztos tetszik majd néhány embernek, én speciel nem éreztem késztetést rá - nem kereskedőkkel játszom, hanem kalandozókkal.

Jóval nehezebb, mint az előző részek, ami jó dolog alapvetően szerintem, végre ismét fel kell készülni varázslatokkal, tárgyakkal egy-egy nagyobb csatára, emlékezzünk csak vissza a Baldur's Gate-re, nem volt az se sétagalopp. A probléma inkább az aránytalanság, nem is az, hogy vannak olyan szörnyek amik ellen kezdetekben esélyünk sincs, ez normális, inkább az a gond, hogy ezt csak akkor tudjuk meg, amikor már meghaltunk. Elvileg erre szántak egy szintjelző számot a szabadban kószáló szörnyeknél, de biztosíthatok mindenkit, hogy olyan nagyvonalúak ezek a számok, mint egy angol főnemes nagybácsi a kedvenc unokaöccsével.

A Storm of Zehir azonban inkább rossz, mint jó, fantáziátlan, sok apró és bosszantó hibával megáldva, néhány ordenáré nagy buggal ízesítve. Néhány kasztot nem emelhetünk bizonyos szint fölé, de ezt csak menet közben közli, amikor már jól besz*ptuk, én is így jártam a mágusommal, akiből nem lehetett Thay Vörös Varázslója. Érdemes a játék kezdete előtt olvasgatni az idevágó fórumot, legalább nem érnek majd meglepetésként az ehhez hasonló kis ajándékok. Lehetett volna ez jó, talán a következő kiegészítő az lesz, csak ne érezném úgy, hogy egy csomó ember postit papírfecniken összegyűjtögetett ötleteit adják ki az Atarinál, mint hivatalos kiegészítőt.

• grafika: 4 (szépnek szép, de néhol spórolós)
• hang: 2 (unalmas, ezerszer megrágott hangok, a zene kevés és gyenge)
• irányítás: 3 (alapvetően jól lehetne irányítani, ha lehetne)
• élmény: 2 (már-már kötelességként játszottam)
• agytorna: 2 (a karakterek ajtókból kibogozásán kívül semmi)

összesen: 2,6/5

hivatalos oldal és képgaléria: http://www.atari.com/nwn2/soz