Created from electromagnetic fields in 0 milliseconds;
 
2012.05.31: AZ LD50.HU MÁTÓL READ-ONLY MÚZEUM. KÖSZÖNJÜK MINDENKINEK AZ ELMÚLT 11 ÉVET.



liquid

estee

9th

d4m4g3

LD50 e-könyv. Majd.
 
  •  

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

 

----------------
Ti, LD50 támogatók
 
Felhasználónév
Jelszó
 
MACHINE MUSIC

HARDERGENERATION (NINTH)

PLANETDAMAGE (DAMAGE)

NEGATIVE ART (ZERO)

SOUND OF JAPAN (CASE)

KULTBLOG

BEATS (SAJTOS)

101KLUB

LD50 @ LAST.FM


BLACK-HEAD AGENCY
 
 
 
Mi legyen az LD50 "utód oldal" neve?
DarkDimension
 
(21.3% - 40 szavazat)
LD51
 
(40.1% - 75 szavazat)
LD100
 
(28.3% - 53 szavazat)
Más, írok kommentek közé
 
(10.1% - 19 szavazat)
 
: : : : : :
 
2011. szeptember 5., Hétfő 20:42
Mindennapi képregényünk – Oravecz Gergely: BLOSSZA

Monumentális poszt következik Elmeboy jóvoltából a kortárs magyar kultúra egyik szegletébõl. Szerezzetek be egy lavór méretû bögre kávét, dobjatok bele négy-öt koffeintablettát a biztonság kedvéért és essetek neki a a tovább után lévõ karaktereknek, garantálom, hogy nem fogtok unatkozni. A legjobb versenyzõk a poszt végén 4 exkluzív képkockát is kaphatnak, csak itt, csak most az LD50-en.
Képregényrõl szóló írást szabadkozással és a kanonizált magaskultúra irányába való ideges mutogatással kezdeni mára szerencsére már közhelyszámba megy, aki egy ilyen írás olvasásának nekivág, vagy tisztában van a dolgokkal, vagy úgyis mindegy. A magyar képregény sanyarú sorsáról értekezni sincs túl sok értelme, megtették már épp elegen, és úgy tûnik, a felszínre kerülés reményével kecsegtetõ, 2005 tájékán kezdõdött nagy reneszánsz (már ha volt minek újraszületnie) is lezárult. Ez persze nem jelenti azt, hogy pozitív hozadéka ne lett volna, ugyanis egyrészt az itthoni képregény a helyére került – mondjuk úgy, hogy a tiltott kategóriából becsülettel átverekedte magát a tûrtbe, másrészt a viszonylag hirtelen támadt, még oly tétova érdeklõdés és értékeltség hálásan számos alkotónak adta meg a lehetõséget és bátorságot, hogy egyáltalán nekilásson valaminek, hogy egyáltalán megmutassa magát. Így lehet, hogy mára jó pár nevet és címet fel tudunk mutatni, és azt mondhatjuk: ezek jók. Nem népszerûségüket, nem eladási számaikat (hahaha), nem nemzetközi érvényesülésüket, pláne nem magyarságukat és a „márpedig ez a miénk” kitételt tekintve, hanem pusztán önmaguk jogán. Ilyen alkotó Oravecz Gergõ, ilyen alkotás az õ 2011-ben a lehetõ legkiérdemeltebben Alfabéta-díjat nyert Blosszája, amit ugyanúgy illik kezelni, mint amilyen maga is: keresetlenül, önmagában véve.

Gergõ neve figyelmesebb olvasók – legyenek akár képregénykedvelõk, akár netes kultúrgeek-ek – számára talán nem cseng ismeretlenül: olvashattuk recenzióit az ekultura.hu-n, kommunikacóshiba keresztelésû blogspot-os megmozdulásán egyaránt találkozhattunk (többnyire underground-nak számító) képregényekkel kapcsolatos írásaival és saját rajzos megnyilvánulásaival, Mráz István írótársával közös, egy füzetet megért posztapokaliptkus mûve, a Pszicho Dzsánki pedig 2009 egyik legfigyelemreméltóbb önerõs kiadványa volt. Blossza címû, 2010 májusától kezdve négy hónapon át napi rendszerességgel megjelenõ stripjében végül – mintegy kötött határidõs projektként - nekilátott a saját elképzeléseinek leginkább megfelelõ képregényalkotásnak, aztán, kérem szépen, mi lett belõle.

Az alapkoncepció roppant egyszerû: naponta egy strip az adott nap valamilyen érdekesebb (?) mozzanatáról. Nem igazán példa nélküli megközelítés ez, az amerikai underground már a 70-es, 80-as években is bõséggel termelte a nagyon realista, mikroszkopikus szemszögbõl vizsgálódó, vagy éppen ezt a szemszöget a groteszkig felnagyító képregényeket. Crumb, Pekar, Clowes, vagy akár maga a nagy Eisner neve még csak a felszín felszínét jelentik, de mára akkor még ott vannak a web2, azon belül is a blogszféra által kitermelt (gyakran meglepõen minõségi) végenincs én-szösszenetek. Itthon talán Merényi Dániel híres-hírhedt Napirajza, meg az utóbbi idõben Csordás Dániel blogja állnak a legközelebb ehhez a fajta megközelítéshez, de mint ahogy õk, Gergõ is a nagyon szuverén saját hangján szólal meg.

A Blossza elsõ pillantásra könnyen hihetõ önéletrajzi képregénynek, már-már strip-formátumú naplóblognak. A fõhõs – micsoda meglepetés – maga a szerzõ, az egyes képsorok pedig az alkotás, illetve posztolás napjának valamelyik apróbb eseményét dolgozzák fel. Azonban ahogy beleolvassuk magunkat (érdemes amúgy a legelején kezdeni, már ha utólag látunk neki), nyilvánvalóvá válik, hogy a tulajdonképpeni fõszereplõ egyrészt a kisbetûs élet, másrészt pedig igen, maga a strip. Gergõ olyan helyzeteket vázol, amik nagy része ha nem is pont így, de a legtöbbünkkel megestek, vagy ha esetleg mégsem, a velük szemben tanúsított magatartás ismerõs valahonnan. Van itt szó fizetés várásáról, átlagos munkanapról, használt autó szélvédõje mögött talált döglött méhecskérõl, resztelt májról, ugyanakkor családról, szerelemrõl, elmúlásról is – vagyis csupa olyan dologról, kezdve a legkisebbtõl a legnagyobbig, amik többnyire ilyen vagy olyan formában, de sokunk számára központiak és fontosak. A fõszereplõk a hétköznapi élet apró gegjei, vagy ha olyanok nem akadnak, hát pont apró eseménytelenségei.

Ugyanakkor a Blossza nem a mindennapok csodálatosságáról szól, legalábbis nem abban a görcsös értelemben, mint mondjuk egy bizonyos (amúgy szerintem tökjó) Audrey Tautou-s film tette anno. Nincs benne semmilyen túlromantizálás, eufemizmus, vagy tutit mondani akarás – van annyira õszinte, hogy az ürességnek és a banalitásnak ugyanakkora teret engedjen, mint bármi másnak. Nem keresi a témát, hanem engedi átfolyni azt a maga szûrõjén, tartalomtól vagy elõjeltõl függetlenül. Az egyik stripben (a szám szerinti 10-esben) bár konkrétan el is hangzik az élet érdekességérõl szóló kijelentés, a rákontrázó utolsó panel rögtön ironikus megvilágításba helyezi azt. De – figyelem, most jön a mutatvány, csak a kezét figyeljék! - nem is cinikus. Szimplán sztorizgat.

És akkor itt jön a képbe maga a strip. Az alkotó lelkiismeretesen és könnyeden számol be napról napra olyan dolgokról, amiken a legtöbben általában pillanatnyi gondolkodás nélkül átlépünk. Õ mégis el tudta kapni ezeket, és feltehetõleg nem azért, mert sokkal érdekesebb élete lenne a miénknél. Mégis, majd minden stripjének akad egy okos felépítése, és ha ez kevés lenne, akkor általában még egy megmosolyogtató vagy elgondolkodtató csattanója is. Ja, és még a befogadó számára is könnyen megnyílik. Látásmódnak hívják az ilyesmit, vagy érzékenységnek, nem is tudom, lényeg, hogy baromi jó olvasmány – egyszerre vidít fel, gondolkodtat, szomorkodtat és nyit egy marha nagy „Rácsodálkozás” feliratú ablakot mindenkori jó oldalainkra és hülyeségeinkre. Gyaníthatóan Gergõ tényleg semmi mást nem akart, csak egy hozzá közel esõ terepen – jelesen saját életén – tesztelni és gyakorolni a képregényes nyelvet, ami, jelentem, marha jól sikerült neki.

Ha ugyanis túllépünk azon, hogy a szerzõvel együtt elmélázzunk a lustán, maga medrében hömpölygõ élet furaságain, vagy modern napjaink közlésformáin edzõdött szemünkkel mindenképpen valamilyen máshova mutató jelentést próbáljunk felfedezni a Blosszában, még mindig ott van az, amiért ez az egész feltehetõleg ab ovo létrejött, azaz egy kurva jó strip. Végsõ soron tök mindegy, mirõl szól az egész, lehetett volna ez akár a kvantummechanika vagy a fõvárosi tömegközlekedés is, a fontos és igazán szórakoztató mozzanat az, ahogy ez feltálaltatik. Hiába szerencsés és legtöbbünk számára könnyen elérhetõ kapcsolódási pontot jelentõ szüzsé egy átlagos ember átlagos élete, nem megfelelõ prezentációban nagyjából ugyanannyira lenne izgalmas, mint akármilyen obskúrus tudományos fejtegetés.

Persze ezen a ponton fel lehetne kiáltani, hogy „de akkor csak a formáról beszélünk?”. Amire a válasz pedig hála a jó égnek az, hogy „nem, a legkevésbé sem”. Merthogy a Blossza azt tudja, amit egy képregénynek tudnia kell, ami a legjobb egy képregényben: kép, szöveg és közlés olyan észrevétlen könnyedséggel fonódik egymásba és alkot teljes egészet, hogy a beszippantott olvasó csak kattint egyik striprõl a másikra, és mire végigpörgette a négy hónapos mûvet, vagy tucatszor merül fel benne, hogy õ eddig miért nem gondolt erre, vagy ha igen, akkor miért nem így.

Mindezen Gergõ minimalistán markáns, egyszerûsége ellenére is komplex és kifejezõ rajzstílusa csak dob. Semmi nincs túlcifrázva, az a pár vonal, ami egyáltalán van, pont ott van, ahol lennie kell, a szükségszerûen rövid párbeszédeket pedig remekül eltalált, könnyednek tûnõ vonásokkal felskiccelt testtartások, arckifejezések és hátterek teszik teljessé. Ahogy a szöveg, egyáltalán az egész struktúra minden személyes kötöttség ellenére bõven teret enged az olvasó beleélésének, úgy a rajzok is lehetõséget adnak az azonosulásra, hiába vagyunk elenyészõ számban olyanok, akik magasak, vékonyak, pajeszos félpunk-frizuránk van, és akad egy hosszú hajú öcsénk. Mondom, minimalizmus és összhang.

Mindent egybevéve, nagyon jó, sõt, értékes képregénynek tartom a Blosszát, és ehhez szerencsére az itthoni alkotásokra általában érvényesnek tûnõ kettõs mércét sem kell alkalmaznom. Egyszerûen arról van szó, hogy egy a képregényt önmagáért szeretõ szerzõ kompromisszumokra és elvárásokra való tekintet nélkül legjobb tudása szerint megmérettette magát. Ami önmagában is tisztelendõ lenne, de hogy a végeredmény ennyire minõségi és – bizony fontos szempont – fogyasztható legyen, az azt hiszem méltán örömteli és dicsérendõ, és nem csak feltétlenül mifelénk ritka. Ha ajánlani kellene a Blosszát – mint ahogy talán itt, az LD-n felmerülhetett a „mit keres ez itt?” kérdése – akkor viccen kívül azt mondanám, hogy mindenkinek. Egy ügyes alkotó ügyes alkotása mindannyiunkat érintõ dolgokról. Kár ragozni.

Gergõ volt olyan jófej, hogy válaszoljon néhány kérdésemre, pedig ezt az írást elõször tavasz környékén lengettem be neki (ahogy amúgy 9th-nek is), majd jól eltûntem, mint metaforikus szürke csacsi. Ráadásul utolsóként olyat találtam tõle kérdezni, amit nyugton lehet egyaránt hülyének és sunyi dögségnek címkézni, cserébe arcpirítóan manipulatív. Szerencsére ebõl is a Blossza egészéhez méltó elegáns könnyedséggel vágta ki magát, az eredményt alább olvashatjátok.

----------------------------------------



Az LD50 felhasználói között ugyan szép számmal akadnak képregényrajongók, de talán még õk sem mind találkoztak a neveddel - megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Persze: Oravecz Gergelynek hívnak, képregényalkotónak vallom magam, de közben még esztétikát is tanulok. A nevemhez legfõképpen a Blossza címû önéletrajzi, napi frissülésû comic strip-sorozat kötõdik, ami 2010 május elejétõl négy hónapon keresztül futott augusztus végéig, és amivel megnyertem az idei Alfabéta-díjat Kép-sor kategóriában. Röviden, azt hiszem, ezek a legfontosabbak.


Anno akkor a Pszicho Dzsánki egy érdekes kezdeményezés volt. Minden groteszksége ellenére akár zsánerképregénynek is felfogható, a vele való szakításnak pedig külön stripet szenteltél. Mesélnél arról, hogy mi volt ennek a szakításnak az oka? A pusztán illusztrátori szerep nem tetszett, a kötöttség volt kényelmetlen, esetleg úgy érezted, a saját mondanivalód jobban érvényesül rövid karcolatokban?

A Pszicho Dzsánki egy körülbelül húsz oldalas, novellisztikusan építkezõ képregény volt, amit Mráz István barátom írt és én illusztráltam. Még bõven a Blossza elõtt született. Sokrészesre terveztük, sok éven át kellett volna dolgozni rajta - az elsõ és egyetlen füzet egy év alatt készült el. Nem igazán voltam a helyzet magaslatán rajzilag, ezért ment olyan döcögõsen, meg azért, mert egyébként is nagyon sok idõt és energiát fektettünk bele. Mit mondjak? Nem akartam benne ragadni egy olyan projektben, aminek nem láttam a végét. Az illusztrátori szereppel önmagában nem lett volna bajom, de úgy éreztem - és még mindig úgy gondolom -, hogy ha valaki illusztrál, akkor azt csinálja jól. Igaz, hogy sokat fejlõdtem közben rajzilag, pusztán az elsõ és utolsó történet közt is nagy különbségek vannak, de ez még mindig nem az a szint volt, amit én ideálisnak tartottam volna. Elsõsorban ez nem tetszett nekem, ugyanis eléggé maximalista vagyok. A történetek és a koncepció önmagukban megállták volna a helyüket. De ahogy mondod: a Dzsánki zsánerképregény volt (még ha erõsen kísérleti jellegû is), én viszont a zsánerekkel hadilábon állok. Hozzám az underground sokkal közelebb áll. És a mainstreamben és az undergroundban más a látásmód, más a mérce. Daniel Clowes, a Ghost World szerzõje talán nem a legjobb grafikus a világon (miközben persze nagyon is jó), de ahhoz, amit el akar mondani, az õ stílusán kívül senki másé nem passzolna. A stílus pedig - fõleg a képregényben - nagyon összetett valami. Összhangban kell lennie a tartalommal és a formával. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a saját dolgaimra koncentrálok. Ami a Blosszában benne van, az az én világlátásom, az én stílusom, az én "mondanivalóm", az én viszonyom a formával - ahogyan én csinálom a képregényt, és senki más. Ezért mûködhetett.

Ha már itt tartunk: a képregény nagyon sokrétû mûfaj. Mi az, ami a legjobban vonz benne? Rajzolóként, vagy íróként gondolsz inkább magadra? Mirõl szól inkább a Blossza? A formanyelv gyakorlásáról, vagy a hétköznapi élet érdekességeirõl?

Elõször is nem vagyok benne biztos, hogy a képregény mûfaj - inkább médiumnak nevezném, vagy kifejezési formának. De vannak mûfajai, mint például a szuperhõsképregény, a horrorképregény, vagy éppenséggel a comic strip - bár ez utóbbi már egy más értelemben vett mûfaj, elvégre nem annyira tartalmi, mint inkább formai különbségrõl van itt szó. De ez már a definíciók definiálása, úgyhogy ne menjünk bele, mert ebben a témában senkinek sem lehet megnyugtatóan igaza. Én személy szerint nyelvként tekintek a képregényre, annál is inkább, mivel meggyõzõdésem, hogy kép és szöveg egyáltalán nem állnak olyan távol egymástól, mint ahogy azt általában gondoljuk - ami alatt azt értem, hogy a képi és az írott nyelvi jeleket egyaránt dekódolni kell, és nincs olyan, hogy az egyiket könnyebb megérteni, mint a másikat. Ez vonz a képregényben, vagyis ez a látszólagos kettõsség, ami a valóságban nagyon is egység - tudom, mert tapasztalom: amikor képregényt készítek, nem külön vagyok író és nem külön rajzoló, hanem a kettõ együtt, egyszerre. Kép és szöveg a képregényben megbonthatatlan egységet képez - az a baj, hogy sokan nem tudják kezelni ezt az egységet. (Például nem tudják, hogy egységben kell gondolkodni, hanem abban reménykednek, hogy majd a képi világ elviszi a hátán az egészet. Nem fogja. Ahogy fordítva sem.) A Blosszával megpróbáltam közelebb kerülni ehhez az "egységhez". Ezért is választottam olyan témát, amit behatóan ismerek: a saját életemet. Tudtam, hogy ha nem kell izgulnom a tartalom miatt, akkor sokkal erõsebben koncentrálhatok a formára, a comic strip mûfajára, a médiumban rejlõ lehetõségekre. De nyilvánvalóan nem csak a formáról szólt a Blossza. A mindennapi élet mozzanatainak a megragadása legalább annyira fontos volt, ha nem fontosabb. Az élet ugyanis baromi érdekes.

Kövezzenek meg, de a magyar képregény egyik legnagyobb rákfenéje szerintem talán a történeti és tartalmi vonalon mutatkozó ötlettelenség. A Blossza felütésében magad is a témátlanságot teszed témává, és bár ez a motívum késõbb még itt-ott felüti a fejét, alapvetõen nagyon gyorsan megtaláltad azt a hangot, amin hétköznapi mikroeseményekrõl is érdekesen és szerethetõen tudsz mesélni. Mennyire volt ez tudatos, illetve volt-e olyan pont, ahonnantól a kezdeti görcsölés után önjárónak kezdted érezni az egészet?

A magyar képregénynek sok rákfenéje van, de véleményem szerint nem a tartalmi-történeti ötlettelenséggel van a legnagyobb baj, hanem sok esetben a megvalósítással. Akármirõl lehet képregényt csinálni, mint ahogy regényt írni, filmet forgatni, bábelõadást rendezni is lehet akármirõl - csak jól kell hozzányúlni a témához. Ehhez az sem árt, ha az ember beszéli a választott médium nyelvét - sõt azt kell mondjam, hogy gyakorlatilag ez a legeslegfontosabb. Az ötletek meg majd jönnek, mert egész egyszerûen jönniük kell. Attól különben se ijedjen meg senki, ha úgy érzi, nincs mondanivalója: a mondanivaló nagyon fel van most értékelve, úgy tûnik, hogy mindenkinek veszett sürgõs és világmegváltó mondanivalója van - ehhez képest a világ még mindig nincsen megváltva. A Blossza meditatív jellegû, nem rohan sehová, és arról beszél, hogy vegyük észre a kis dolgokat. Mivel ezt alapvetõen fontosnak tartom, kezdettõl fogva tudatosan építettem erre. Az persze lehet, hogy az elején döcögõsebben mentek a stripek, ezt nem tudom, ritkán vagyok képes kívülrõl megítélni a munkámat. De hogy önjárónak sosem éreztem õket, az biztos. Ez négy hónap kemény meló volt, folyamatos görcsöléssel és szinte teljes kiiratkozással az életbõl, mert én a képregénykészítést nem tudom félgõzzel csinálni. Ironikus: ahhoz, hogy önéletrajzi képregényt rajzoljon, az embernek háttérbe kell szorítania a magánéletét. Velem minden esetre ez történt.

A stripjeid nagyja olyan, hogy simán elhisszük: ez így megtörtént. Volt olyan, hogy a mûvészi szabadság jegyében kicsit feltupíroztad, összemostad vagy sûrítetted az eseményeket? Egyáltalán, kellett görcsölni azon a nagyon õszinte életszerûségen, ami a strip-jeidbõl árad?

Nem tudom, mit értesz õszinte életszerûségen, de azt hiszem, a válaszom az, hogy ezen az egyen sohasem kellett görcsölnöm. Minél élethûbben akartam visszaadni az eseményeket, és alapvetõen nem riadtam vissza semminek az ábrázolásától (bár olyan stripet nem találni, amiben mondjuk a vécén ülök - késõbb persze még lehetett volna ilyen, hehe). A strip azért egy meglehetõsen zárt forma, nagyon tömören kell fogalmazni benne, úgyhogy nyilván sûrítettem, ahol kellett, meg kihagytam dolgokat, satöbbi. De nincs olyan a Blosszában, ami ne történt volna meg. Egyébként meg tökmindegy: ami a fejemben megtörtént, azt én úgy vettem, hogy tényleg megtörtént - ilyen például a beszélgetésem a fiktív karakterrel, Pszicho Dzsánkival, vagy ilyen az is, amikor a stripem életre kel, és nem hagy aludni, hanem követeli, hogy rajzoljam meg.

Az utóbbi kérdést tovább boncolgatva: nagyon ügyesen, szinte ösztönösen használod a képregény adta lehetõségeket, kvázi folyékonyan beszéled a nyelvet - egyik személyes kedvencem például a sötétben irritálóan zümmögõ szúnyog, aminél frappánsabb megoldással rég nem találkoztam. Mennyire átgondoltak, megtervezettek az ilyen panelek, és ha nem azok, szoktál-e késõbb rácsodálkozni a saját megoldásaidra?

Szerintem tudatos alkotó vagyok, úgyhogy nem sok minden kerül a képregényeimbe véletlenül. De több minden menet közben alakul ki - nem volt ez másként a Blosszánál sem. Volt egy esemény, egy poén, egy akármi, amit meg akartam "stripesíteni", és azt is tudtam, hogy miként, de rajzolás közben eszembe jutott egy jobb megoldás - ez mindennapi jelenség volt. A mûvészek azt szokták mondani, hogy "életre kel az alkotás", hogy "létrehozza saját magát", meg ilyenek... Ez hülyeség, önmagától semmi sem akar megszületni, az agyunk formálja mûködõvé ezeket a dolgokat. Pláne a comic stripnél, amit úgy általában nagyon ki kell találni, az elsõ kockától az utolsóig. De azért hagytam magam elkalandozni, ha arra volt szükség, mert az viszont biztos, hogy a túlzott fegyelem/figyelem néha kifejezetten káros az alkotómunkában. Rácsodálkozni ettõl függetlenül szoktam a megoldásaimra, de inkább utólag - így, egy év távlatából visszanézve például sok okos dolgot veszek észre benne, amit akkor nem tartottam kiemelkedõnek. A fordítottja még nem fordult elõ, szerencsére ugyanis azokkal a megoldásokkal, amikrõl eleve tudtam, hogy jók, még mindig elégedett vagyok. Néhány ötletem viszont kifejezetten rosszul sült el, és azok máig sem lettek jobbak.

A rajzaid a maguk egyszerûségében nagyon elegánsak és kifejezõek. Tanultál valaha aktívan rajzolni, vagy szimplán kézügyességbõl és éleslátásból fakadnak ezek? Mennyire elõre eldöntött a rajzok alapvetõ vonalakra redukálása?

Gimi végéig rajz tagozatos voltam, de ez nem jelent semmit. Innen ugyan könnyebb volt felfejleszteni a tudásomat a jelenlegi szintre, de a legtöbb dolgot magamtól tanultam meg. A Blossza rajztechnikája választás eredménye volt, ez tûnt ugyanis a legegyszerûbbnek. Az volt a lényeg, hogy minden nap tudjak produkálni egy stripet, lehetõleg úgy, hogy a kidolgozás nem viszi el a fél napomat. Szóval ugyanazzal az ecsettel húztam minden vonalat, nem vacakoltam különbözõ technikákkal. És ez a módszer természetesen közelebb vitt a stilizációhoz, amit a stripkészítés (és úgy általában a képregénykészítés) egyik nagyon fontos elemének tartok.

Az önéletrajzi, kisrealista képregénynek itthon vajmi kevés hagyománya van, míg az Államokban az ilyesmi, ha nem is mainstream, de teljesen bevett dolog, gondoljunk csak Pekar American Splendorjára. Vannak ezen a téren nagy példaképeid, vagy a Blossza tényleg elõképek nélküli, nagyon spontán önkifejezés?

Az "önkifejezés" egy olyan szó, ami engem módfelett irritál, mert abszolút tartalom nélkülinek érzem. Manapság mindenki önkifejez, ez a szó viszont már leginkább nem fejez ki semmit, annyira súlytalan lett. Nem mondom, hogy a Blossza mûvészet, de mentalitásában ahhoz áll közelebb. A mûvészet pedig elsõsorban nem önkifejezés. Én azért készítettem ezeket a stripeket, hogy azok valami olyasmirõl beszéljenek, amit általános érvényûnek érzek. Az, hogy ezt a velem megtörtént dolgok szinte egy az egybeni felhasználásával kívántam elérni, ne tévesszen meg senkit. De a kérdésre válaszolva: vannak példaképeim az önéletrajzi képregény terén, jobban mondva vannak olyan alkotók, akiknek a munkássága és felfogása hatott rám. Talán furcsa, de Harvey Pekar nincs ezek között (pedig amúgy jelentõs figurának tartom). Sokkal inkább Eddie Campbell Alec-képregényei jelentik számomra a mércét. Azoknál aztán nincs semmi fantasztikusabb, viccesebb, bölcsebb, életszagúbb. A hatásuk kimutatható a Blosszában (valaki legalábbis azt mondta nekem, hogy mióta megismerkedett velük, jobban érti az egyes megoldásokat a stripjeimben). Aztán ott van James Kochalka American Elf-je, egy online önéletrajzi stripsorozat, ami már vagy tizenhárom éve fut napi rendszerességgel - innen vettem magát a módszert. Mert szerencsére azon kívül, hogy mindkettõ egy érdekesebb történést ragad ki egy napból, semmi közük egymáshoz. Már csak azért sem, mert az American Elf már nagyon régóta ongoing, én viszont eleve négy hónaposra terveztem a Blosszát, ami egy másfajta hozzáállást, másfajta szerkesztési módot igényel. Egyébként valószínû, hogy a stripjeim egyik nagyon fontos elõképének mindennek ellenére egy költõ barátom ciklusa tekinthetõ, ami a saját életének bizonyos mozzanataira fókuszál, becsülni való õszinteséggel és elemi erõvel. Biztos, hogy nagyon sokat tanultam belõle. De csak a Blossza közepe táján jöttem rá, mekkora inspirációt is jelentett.

Jelen interjú idején a történet már rég lezárult, és ahogy befejezted, az nagyon hatásos és szerethetõ volt. Talán az eddigiekbõl kiderült, de mégis, miért érezted elérkezettnek az idõt, hogy befejezd? Pusztán érdeklõdésképpen kérdem: a Blossza formátumában nem volt ott a lehetõség, hogy egyéb, jelenlegi munkáid mellett néha újra elõvedd? A befejezni tudás nagyon szimpatikus vonás, csak érdekelne, miért gondoltad úgy, hogy ennyi elég lesz?

Elég sokszor kérdezik ezt tõlem, és általában jól le is hülyéznek. A formátum természetesen végtelen számú lehetõséget tartogatott még, ahogy az élet is, meg minden. (Az, hogy az életem mennyire érdekes másokéhoz képest, teljesen lényegtelen egyébként. Mint mondtam, akármirõl lehet képregényt csinálni.) Említettem viszont, hogy én a képregénykészítést komolyan veszem, munkának, elkötelezõdésnek fogom fel, amiben legalább ugyanannyi a nehézség, mint az élvezet. És a körülmények nem tették volna lehetõvé, hogy folytassam a Blosszát. Amikor elkezdtem, még egy könyvtárban dolgoztam napi nyolc órában - amellé befért egy ilyen nagy lélegzetvételû projekt. Viszont szeptembertõl egyetemre készültem. Szóval tudtam, hogy vagy most, az elkövetkezõ négy hónapban valósítom meg a tervemet, vagy soha, mert az egyetem mellett már nem lesz rá idõm. Ez be is igazolódott. Meg aztán elkényelmesedni sem akartam. Úgy gondoltam, hogy lesznek még jó ötleteim, újabb projektek, amiket végig akarok csinálni, és a Blossza, akármilyen különleges is, hosszú távon talán szintén hátráltatna ezekben. De a legfontosabb: én ezt egy egyszeri projektnek fogtam fel, egy kísérletnek. Az, hogy ennyire bejött, hát az nagyon jó, de nem jelenti, hogy csak ennyire vagyok képes. Nem jelenti persze, hogy ennél többre, de én azért kísérleteznék még mással is.

A Blossza ügyesen kiaknázta a neten, szûkebben a blogformátumban és az értõ, érdeklõdõ közönség elõtti friss megjelenésben rejlõ lehetõségeket. Mik a további terveid? Maradsz a krokiknál és a netes publikációnál, vagy esetleg motoszkál valami hosszabb, nyomtatásra szánt történet a fejedben?

Amikor abbahagytam a stripet, még egy sereg ötletem volt, hogy mit csinálok majd helyettük képregényben. Ezek aztán szépen elhalványultak. Így szokott ez lenni. De van azért egy-két tervem a jövõre nézve, csak azokhoz egy teljesen másfajta mentalitás kell, mint a Blosszához. Szeretnék egy hosszabb önéletrajzi képregényt készíteni, ami nem strip, hanem valami más formátum, és ami lezárt, kerek, egykoncepciós, szóval teljesen másfajta tervezésre van hozzá szükség - egyelõre azonban nem találom hozzá a hangot, a módszert, azt, ami miatt érdemes lenne belefogni. De gondolkodom ennél rövidebb terjedelmû történetekben is, amik nem önéletrajziak, hanem fiktívebbek. Eddig egy ilyen van a fejemben, és mindenképpen meg akarom csinálni; most ehhez gyûjtöm az anyagokat, a szempontokat, hasonlókat. Az az egy biztos, hogy egy idõre visszaveszek az intenzitásból (már vissza is vettem), szóval egy darabig senki nem lát majd engem napi rendszerességgel webcomicot rajzolni, például. Mostanában eleve nyomtatásban gondolkodom - mert azért a képregénynek papíron a helye.

Ha valamit kritizálni kellene önmagad munkáiban, mondjuk fõleg a Blosszában, mi lenne az? Mai fejjel mit csinálnál máshogy?

Azon, amit már megcsináltam, semmit nem változtatnék. Ha akkor úgy jött össze, akkor úgy kellett összejönnie, nem lehetett volna máshogy. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindent tökéletesen csináltam, de egy bizonyos hibaszázalék nélkül nem lehet dolgozni, és ez rendben van így. Szóval ahelyett, hogy folyton azon agyalnék, mit szúrtam el annak idején, inkább azon vagyok, hogy az aktuális dolgaim legyenek minél jobbak.

Az Alfabéta-díj jelentõsége ugyan eléggé vitatott, mégis az itthon létezõ elismerések legkomolyabbikának számít, már ha az olvasók szimpátiáját éppen nem vesszük. Díjazottként számodra mit jelent? Elismerést, motivációt, elvárásokat vonzó terhet, vagy teljesen semleges?

Maga a díj nem ró rám különösebb terheket - én akkor is úgy érezném, hogy jól kell teljesítenem, ha nem nyertem volna meg. De azért motiváló is, jól is esik, örülök is neki. Objektíven nézve is csak azt tudom mondani, hogy szükség van egy ilyen díjra itthon, pláne az utóbbi években, amikor azért valóban születtek elismerésre méltó képregények több mûfajban is. Az éves termést értékelni egyáltalán nem hülyeség, sõt. Hogy a termés milyen, az már nem a zsûrin múlik. Ezzel viszont még véletlenül sem azt akarom sugallni, hogy aki nem kap Alfabétát, az nem készít jó képregényeket. Továbbra is úgy gondolom, hogy díjazástól függetlenül kell alkotni, különben megette a fene az egészet.

És végezetül egy elég szenyó kérdés: ha Blosszás stílusban szeretnéd megrajzolni ezt az interjút és minden velejáróját, az hogy nézne ki?


Kapcsolódó blogok:

| 3 hozzászólás © 9th
Hozzászólok
Huginn   2011. szeptember 8., Csütörtök ( 22:06 ) #3
Regisztráció időpontja:
2010. június 8.
Üzenetek száma: 18
''no its nothing as ambigous as "memory"
Jó interjú volt, bár a képregényt ma nem fogom olvasni, de legalább 4+ könyvjelzõ.
ericius   2011. szeptember 8., Csütörtök ( 16:25 ) #2
Regisztráció időpontja:
2010. január 4.
Üzenetek száma: 16
haladó konzervatív
addiktív, megnéztem az összeset! :)
Argentdraco   2011. szeptember 8., Csütörtök ( 10:26 ) #1
Regisztráció időpontja:
2008. május 8.
Üzenetek száma: 3073
"Ha én állat lennék, nem tartanék embert a lakásban"
mosolyteli másfélóra volt :) Fõleg a vidéki jelenetek.

:(


Ez az oldal nem jöhetett volna létre, ha nincs a www.pardey.org
Oldalaink megtekintéséhez IE 5.5+ valamint Flash plug-in szükséges. Impresszum | E-mail
Design: Monokrome Vision