Elõször is fontos leszögezni, hogy a Torony szerteágazó mitológiájáról, szereplõirõl és háttérvilágáról megjelent már egy sokkal avatottabb ismertetõ a Geekzen, jelen cikk a magyarul megjelent egyetlen számra fókuszál, annál is inkább, mert csak ezt az egyet láttam, franciául meg nem tudok. A Dragon Rouge Kft. 2005-ben rukkolt ki ezzel a bátor (mi több, ahogy a következmények megmutatták: vakmerõ) vállalkozással hazánkban, 50 oldalon, szellemes szöveggel, bár a betûtípus lehetne valamivel olvashatóbb, és a tördelõ a központozással is hadilábon állhatott. Ám mindez mellékes: az ellenállhatatlan humor és tökösség már az elsõ oldalakon szembejön, midõn a Várõr, ez a rejtelmes, pipázó manager-madár bemutatja cégét, egyben kirúgja az arcátlan csuklyás repülõ polipokat, akik csak úgy betoppantak, hogy átvegyék a bizniszt.

"Falaink között ebben a pillanatban 576 kalandor van még életben. A zombikat persze nem számoltam bele. A népség ostoba harcosokból és elfuserált mágusokból áll. Könyvekkel dobálóznak tûzgolyó helyett. Jövedelmezõ, de oly unalmas."

Igen, a Torony nem más, mint egy Dungeon Keeper-szerû mûintézmény. Négy gigászi bástyája, égbe nyúló tornyai és mélységes pincéi megannyi lehetõséget nyújtanak az arra járóknak a dicsõség és a kincsek hajszolására, netán a dicstelen halálra. A Várõrt e bonyolult rendszer igazgatásában asszisztensei segítik, Alchibad, aki kristálygömbjein (esetleg rémes szörnyek kölcsönvett, óriási szemgolyóin) át szinte mindent lát, Traumadár, a nekromantikus boncmester keselyû, valamint Marvin, a mindenes söprögetõ, aki nem más, mint egy koponyákkal teleaggatott, brutális barbár krokodil, de azért szárnya is van.

"- Ott! Abrakadabra Octopus, hercegség nélküli herceg, aki szandáljával tapossa a Királyok Sírját.
- Költõi vagy, Alchibad.
- Én ugyan nem. Ez volt a jelentkezési lapjára írva."

A Várõr, rövid úton legyilkolandó a pofátlan kapucnis polipokat, egy idegen harcost keres, és elküldi, hogy leölje ellenségeit. Ez az idegen egy arra tévedõ kacsa lesz, õt nagyzási mániája miatt barbár hercegnek nézik. A Torony dörzsölt Õrzõjének azért feltûnik nem egészen száz százalékos profi viselkedése, és a biztonság kedvéért vele küldi Marvint, hátulról fedezendõ az útját. A Torony hatalmasságai elõtt ismeretlen módon ebben az alantas kacsában megvan a lehetõség, hogy valódi hõssé váljon, csupán makacskodó kardját kéne valahogy kihúzni a hüvelyébõl. Ennek azonban kemény feltételei vannak.


"- Csak akkor ránthatod ki a Sors Kardját, ha csupasz kézzel véghezvittél három hatalmas hõstettet! Elõbb nem.
- Milyen jellegû hõstetteket? Eloltani egy tûzvészt? Örökbe fogadni egy árvát? Egy szellemileg és erkölcsileg magasrendû tettet, ez az?
- Nem. Inkább csípõbõl legyõzni egy hatalmas szörnyet..."

Tessék, ha van valami, ami a D&D nyelvén a hõsiesség, egyben a gyakorlatias, józan ész apetózisa, akkor a fenti cél, mint élethivatás, kétségkívül az. A fináléig lesz is alkalom gyakorolni: a cselszövõ polipok egy átok segítségével belülrõl falják fel a Tornyot, kis híján magát a Várõrt is, hogy nem egészen, az csak Traumadár orvosi skilljein múlik. Marvinék a kispolgári nyulak földjén át eljutnak a kapucnisok hátborzongató lakhelyére, és hogy, hogy nem, csak sikerül a végére használható kettõssé kovácsolódniuk, még ha a lényeget nem is tudják kiharcolni.

"- Tudtatok beszélni a Várõrrel a prémiumunkról?"
- Igen.
- És mit mondott?
- Nem."

Ami a kinézetet illeti, az szintén a klasszikus fantasy toposzok paródiája, de a kellõ helyeken nem nélkülözi a komolyságot vagy a gore-faktort sem; távolról amúgy kissé a mi Marabunk stílusára emlékeztet. A Torony megmenekülése után a legutolsó oldal pl. egyenesen melankolikus, a magányosan pipázgató Várõr elveszett szerelmének képe fölött meditál a hatalom mulandóságán, majd a sötét alkonyba vész birtokával együtt. Szóval a sok poén mellett ezeken a pontokon sejtünk valamit a háttér múltjából és mélységébõl, ha nem halt volna hamvába a kiadó merész húzása, talán nem csak a legyintgetéseit éreznénk, hanem egy nap a többi kötetet is kézbe vehetnénk. A Donjon univerzuma addig is még egy jó ok rá, hogy tanuljunk a békazabálók nyelvén és higgyünk a csodákban – az elsõ szám végül is megjelent, és ahogy egy híres misztikus mondta egyszer, aki nem hisz a csodákban, az nem realista. (Milliomosoknak addig íme az angolul kijött kötetek, az illusztrációk pedig azért vannak franciául, mert úgy egyrészt autentikusabb, másrészt magyarul nem találtam normális képeket.)