Honnan jössz? Honnan jön az a Mumus, aki hamarosan eljut egy nagyon komoly lemezmegjelenésig?
A 1972-ben születtem. Nem Pesten (bár egész korán Pestre költöztünk), de ez számomra meghatározó. A mai napig nem igazán szeretem Pestet, sokkal jobban megfognak a vidéki hangulatok és emberek. Nagy szerencsém volt, mert a szüleim nagyon zenebarátok, így a sok komolyzene mellet (Bach, Dvorák, Muszorgszkij) már a hetvenes évek végén találkozhattam egy
Kraftwerk nevû zenekarral, ami meghatározta az egész életemet. Megdöbbentem a hangzáson, megdöbbentem azon, hogy ilyen hangok és hangulatok léteznek. Hamar ráéreztem arra, hogy lehet „
utazni” az ilyen zenékre. Teljesen magával ragadott és a mai napig nem enged. A Kraftwerk 1981-es
Computerwelt albuma hamar eljutott hozzám és ez a rajongás sokáig kitartott. 1985-tõl már nagyon tudatosan kerestem az új hangzásokat. A hátrány az volt, hogy Magyarország akkoriban a Dolly Roll és az Edda igája alatt sínylõdött (
nem mintha nem önként és boldogan tette volna ezt…), így
nagyon nehéz volt zenéket beszerezni. (Az ostoba német galoppmetál kicsit késõbb jött csak, bár most visszagondolva a fütyirock és az Iron Maiden már akkor is aratott…)
Ma már döbbenetesnek hallatszik, de mindenki a
Lemezbörze helyett és Komjáthy György mûsorai mellett ült magnóval, felvette amit leadtak, aztán megpróbálta lemezboltokban beszerezni, ha lehetséges volt. A
Dob utca legendás lemezboltja mellett, Ámon Tamás Skálánál lévõ boltja, illetve az Indigó lemezbolt volt a megoldás erre. Sok-sok
elspórolt ebédpénz vándorolt üres kazettákba, majd 50 ill. 100 forintért felvett lemezekbe. Így ismertem meg nagyon hamar a Yello, a Cabaret Voltaire, a Tears For Fears és a Depeche Mode, FGTH, Art Of Noise, Soft Cell, DAF, Bronskie Beat, New Order stb. munkásságát, szóval a szintis alapokra épülõ
igényes New Wave világát. Máig több ezer kazetta figyel az ágy alatt, nagy munkám van benne, hogy ilyen vagy olyan, de modern hordozón beszerezzem õket ismét.
A gimiben aztán egyre több embert ismertem meg, akik olyan zenéket hallgattak, mint én. Évekig
goth és
gruftie társaságokkal mozogtam. Köszönet nekik a Cure, a Joy Division, a Christian Death, a SoM, a Siouxie, a Cult megismeréséért. A mai napig büszke vagyok, hogy én vetettem fel elsõnek Xymox-ot! :D (Itt és most:
régi FMH-sok, ide! :D) Érdekes, de magától értetõdõ volt a Test Dept és az Einstürzende Neubauten jelenléte a szcénáben. Akkoriban már ipari zenének nevezték ezeket, de olyan, hogy
ipari zenés arcok még nem nagyon létezett, legalábbis én nem ismertem õket.
A goth társaság ellenére nem voltam tipikus goth, mindig csak röhögtem a karvagdosáson, a gyógyszerre iváson és a sírós világszemléleten. Bár a bakancs, a fekete ruhák és a láncok kötelezõ kellékek voltak, de a hajlakk, a
cukrozott víz és a smink kimaradtak. Ha kérdezték, hogy én milyenes vagyok (nehogymá’ te nem vagy valamilyenes…), akkor közöltem, hogy én Cabaret Voltaire-es vagy Yello-s, vagy Test Dept-es vagyok, így rövid, de kölcsönös hülyéneknézés után mindenki mehetett a dolgára. (Most nem térek ki a Módos, Duranos vitákra, azt meghagytam az osztálytársaimnak. :P) Olyan 87-tõl kezdve Drimál István barátommal (ex Vacuum dobok, de majd errõl késõbb) kettesben vadásztuk a zenéket.
Egy alaklommal, 1987-ben a Kálvinon egy azóta megszûnt, de nagyszerû lemezboltban mutattak valamit. Az állam leesett, csak hallgattam. No Comment. Istenem ez az, mindig ilyet akartam, mi ez?
FRONT 242 Jézusom, ilyet még! Akkor ezt hallgasd meg: That Total Age, olyan, mint a DAF, csak keményebb.
Ez a Nitzer Ebb Nem kell bemutatnom milyen, amikor egy társaság nagyon nagy lendülettel elkezd vadászni zenéket. Pár hónapon belül kimaxoltuk a Laibach, a Front 242, a Nitzer Ebb, a Cassandra Complex lehetõségeinket.
Drimál Isti összehaverkodott egy kanadai arccal, akitõl kapott egy kazettát.
Na, ez volt az
újabb lépcsõfok, amitõl megváltozott az ízlésem és az életem, életünk. A
Skinny Puppy ott és akkor, a nyolcvanas évek végén,
TÖKÉLETESEN ÚJSZERÛ és
DÖBBENETES HATÁSÚ varázslat volt. Ilyen drámai erõt, ilyen horrort és humánumot egyszerre, ennyi tökéletesen összecsengõ kaotikát, katonás menetelést, mélyûri hangulatot, erõszakot, perverzitást, szépséget és fájdalmat még senki nem adott nekem zenében. Teljesen lehengerelt és ez
tart még ma is, sõt nem hiszem, hogy bármi megváltoztatná ezt. Kamaszként egy nagyon kétdimenziós korabeli Magyarországon a Skinny Puppy megmagyarázhatatlan problémákkal, zenei térrel és absztrakcióval szembesített, átformált és elragadott. Igen, szenvedélyesen szeretem ezt a zenekart, példaértékûnek tartom, tisztelem.
A kilencvenes évek elején (90)-ben leérettségiztem(tantestületi dicsérettel, amire akkor még azt hittem, hogy jelent valamit, majd elmentem
kertésznek, mert ott egész nap egyedül, walkman-el a fejemen dolgozhattam és hallgathattam a zenét.
A 80-as évek elején édesanyám hamar felmérte, hogy vagy szerez valami hangkeltõ eszközt, amit nyomkodhatok, vagy a lehetõségeimhez képest csinálok egyet.
A családi elektronika védelmében az elõbbi mellett döntött. Addig is érdekes elegyeket építettem a mosógépbõl és magnókból, de amikor megkaptam életem elsõ szintijét egy
CASIO VL 1-et, rájöttem, hogy az ADSR szintézis sokkal viccesebb, mint a mosógép püfölése. (DA DA DA!) Késõbb az amerikai nagybácsi által már poliphon Yamaha szintim is volt, amivel már játszani kezdtem Kecskés Péterrel (United Gods) és Drimál Istvánnal egy szerintem :P
Genitáliák nevû industrial-rock-punk bandában. Az egésznek annyi értelme volt, hogy ráéreztem, milyen is fellépni, közönség elõtt játszani és még annyi, hogy Péter révén újabb izgalmas zenekarokat ismerhettem meg.
Monte Cazazza külön cikket érdemelne meg, az Õ "Industrial Music for Industrial People" szellemi iskolája, mûvészete, az abból kiteljesedõ Throbbing Gristle, Psychic TV, majd stílust szerintem tökélyre fejlesztõ Coil megismerése és megszeretése neki köszönhetõ.
Ekkor már teljesen tudatosan kerestem a filozófiát és a tudást, ami az industrial zenék mögött lakozik. Az atonális zenéktõl kezdve a futurista és konstruktivista mûvészeti irányzatokon át, Crowley, Evola írásain keresztül a Temple Ov Psychick Youth káoszelméletén át a Neue Slowenische Kunst kétségbeesett militarizmusáig rengeteg dolog hatott rám. Skizofrén módon,
mindegyiket nagyon tisztelem, bár egyiket sem tudom száz százalékosan komolyan venni. Véleményem szerint ezeket az ikonokat ismerni és értelmezni kell, nem pedig mellet döngetve pl. Crowley követõjének vallani magunkat. Az általam bejárt és megismert industrial világ olyan sokrétû és összetett, hogy eleve ki is zárja egy-egy szellemi irányzat melletti kizárólagos voksot.
A zenén kívül?
Filmnyelvi, irodalmi, képregény szinten pedig az úgynevezett
Cyberpunk megjelenése az, amit hatásként tudok kiemelni. Philip K. Dick, Blade Runner, William Gibson, Brazil, implantátumok, Sci-Fi, Giger, Moebius, szellemi, technikai, mentális elidegenedés, robotika, biogenetika, szociális manipulációk és elnyomási technikák, lázadás és digitális düh, ellenállás az embertelen és ipari léptékû mentális és anyagi (vágyszintû) kizsákmányolás ellen…
Amikor ennyi hatás, zene, ötlet, kép, könyv, film kavarog az emberben akkor egy idõ után felszínre tör benne a vágy, hogy õ is
belekarcoljon valamit az idõ végtelen falába, jól vagy rosszul, de valahogy továbbadja azt a rezgést, ami áthatotta. A kreatív energiák mindenkiben ott laknak, némi motiváltsággal és kreativitással elõhozhatók, megmutathatók. (Itt szeretném megjegyezni, hogy rengeteg félelmetesen okos és tehetséges ember van. Nálam lényegesen tehetségesebb embereket láttam az önsajnálat mocskában fetrengeni, gyakran szó szerint, mert
nem volt bennük elég kitartás és küzdeni akarás.) Így amikor kiderült számomra, hogy van mit megmutatnom nekem is az embereknek, eldöntöttem, egyszer jól csinálom majd…
Nem biztos, hogy azonnal, nem biztos, hogy mindig, de soha nem adom fel, egyszer jól csinálom majd. Ez az
elsõdleges cél az életemben, hogy egyszer igazán jól zenéljek. Sem csalódás, sem hibák nem tántorítanak el. Nem téveszt meg a dicséret, nem tör le a lefitymálás,
lépésrõl lépésre, de megpróbálok jobb lenni. Igaz, hogy a mai napig nem olyan, mint amit elképzeltem, de minden tudatos dallal, minden történettel, amit zenébe tudtam önteni, egy kicsit közelebb vagyok. Lehet, hogy életem végén születik meg az a dallam, amit meg akarok mutatni az embereknek, de akkor az legyen olyan, de akkor az legyen MARADANDÓ.
Miután letöltöttem idõmet a
hadseregnél (speciális határvadász kiképzést kaptam), Drimál István barátom belekezdett filozófiai tanulmányaiba és a dobolásba, én zenét írtam (AMIGÁN és Roland D20-on), késõbb pedig énekelni kezdtem. Nemrég beszélgettünk Istvánnal és csak most tudatosult bennem, Istenem,
3-4 éven keresztül hetente kétszer 3-4 órát próbáltunk. (Nem mintha ez nagyon meglátszott volna. :D) Nagyon akartuk csinálni, mindenhol játszottunk, ahol csak lehetséges volt. Keresztül kasul az országban, sokszor fesztiválokon, nagy nevekkel a Pecsa nagyszínpadán, azóta kultikus helyeknek számító alternatív klubokban (Tilos az Á, Yuk, stb.), nagy és kicsi szabadtéri koncerteken. Imádtuk a koncertezést, nem volt fellépés, ahol kétszer ugyanazt a programot adtuk volna, minden mûsort erõszakos színpadi jelenetekkel, provokatív fellépéssel, statisztákkal, maszkokkal, hullazsákokkal, vegyvédelmi ruhákkal, gonosz és szép videókkal, saját számítógépes animációkkal (93-ban…), kortárs mûvész barátaink képeinek kiállításával, vetítésével, aktív közremûködésével és támogatásával hajtottunk végre.
Szük Norbert,
Vetõ Gábor és
Lengyel Csaba képzõmûvészek vizuális támogatása elengedhetetlen része volt a koncerteknek.
Hamar felfigyelt erre az akkori televíziózás, több koncert részletet és interjút leadtak különbözõ csatornák. Így persze én is hamar kipróbálhattam magam a televíziózásban, bár meg kell nyugtassak mindenkit, jelenlétem leginkább mûsorfõcímek és szignálzenék megírására korlátozódott. :D
Tudatosan támogattuk a magyar ebm és indusztriál zenekarokat, elõadókat, (jómagam ma is ezt teszem), a Vacuum cuccain zenélt a
Liquid Limbs koncerten és az én hangszereimen készült a
Plasma Pool anyagok java része.
Már korán, 93-tól játszottam ún. szelektorként bulikon, kb. 96-ig csak és kizárólag EBM és industrial stílusban, 2001-2002-ben csak zárkörû bulikon és csakis acid-jazz-t. Szívesen elvitázok azon, hogy ki a DJ és ki nem, bár hangsúlyozom, én csak az általam favorizált zenekarok számait játszottam le egymás után, így én csak szelektor voltam.
Már nem egyszer úgy konferáltak fel minket, hogy a „magyar Skinny Puppy” és hangszerparkunk is számos komoly cuccal gyarapodott, szóval magyar viszonylatban szépen haladtunk, de akkor
egyszercsak elfogyott a zenekar. Semmi vita, sõt István a mai napig a legkedvesebb barátom, de nem léptünk fel többet. Én még akkor megnyertem egy komoly zeneszerzõi pályázatot a Julius Meinl támogatásával és majd egy év stúdiómunka árán megcsináltam az egyetlen
Vacuum lemezt, ami meg is jelent, de ezt már akkor István nélkül. A lemez csak nyomokban mutat fel industrial elemeket, sokkal inkább az ambient, az electro, big beat meg az acid irányába mozdult el. A borítót már akkor Norbi festette, egy gégemikrofonnal felszerelt maya hadúr sztéléje díszítette, a címe stílszerûen
Pár perc a földön.
Én idõközben magánemberként
fogyatékos gyerekeket tanítottam, majd rajzot felsõ tagozatban, majd a
nyomdai elõkészítésben (DTP) dolgoztam egy akkoriban piacvezetõ cégben. Itt betanított munkásként kezdtem, három mûszakban a gépsor mellett lediplomáztam (minden jeles, akkor még azt hittem, ez jelent valamit), majd évek alatt
ügyfélkapcsolati igazgatói posztra kerültem. Gyakorlatilag el is értem azt a rendkívül talmi csillogású és kétes érdemet, hogy sikeres karriert mondhattam magamnak. Igen, jó fizetés, irigyelt pozíció, tárgyalások, hatalmi harcok, minden. Ez volt
életem legfeleslegesebb és minden szempontból legelpazaroltabb idõszaka. Egyetlen haszna volt, az pedig az a
kiépített stúdió felszerelés, amit ebbõl megvásárolhattam.
Hála az égnek, ebbõl a nagyképû álomból a cég tulajdonosai felébresztettek és minden céges vezetõvel együtt engem is lapátra tettek. A többiek nagynevû cégek élére kerültek, az addigi cég értelemszerûen lehanyatlott, én pedig újra
azt kezdtem el csinálni, amit a legjobban szeretek, gyerekekkel foglalkozni. Nem volt már kedvem egy másik cégben végignyalni a napot mandzsettagombtól makkig, nem volt már kedvem félmûvelt nagy és kisragadozók érdekeit és kedvét lesni. Azóta is oktatok, van egy sajátos (nem túl pozitív) véleményem a pedagógusok egy részérõl, de olyan esszenciális szeretetet kapok a gyerekektõl, hogy az mindent megér. Bocsi akit tanítok, tanítottam és itt gyereknek mertem nevezni ;), vannak az ld-n szép számmal.
Miért Mumus?
Több éven át, aktív részese voltam a magyar cybersportnak, több, ma már misztikus klán prefixével játszottam, volt, hogy részt kaptam az RTCW allstarban, másodikak voltunk a magyar ladderen és elég jók az európain. Buharált konfigok, okos scriptek, TS, Wilco, majd ET, Qnet, ami kell.
Innét a meglehetõsen infantilis MUMUS név, még anno RTCW-ben ragadt rám a pancerrel ocsmány mód bekempelt respawn helyek miatt. Semmi misztikus vagy rémisztõ nincs benne, egyszerûen egy pixel-halálosztó neve. :D
:) Oké. Hogy volt tovább? Lassan eljutunk az ld50 megszületéséig is az idõben.
A Vacuum a késõbbiek folyamán újból számos koncertet adott, immáron teljesen más felállásban: az öcsémmel,
Gazdag Dáviddal és a Mona Lisa Overdrive volt alapítójával,
Ribényi Gergõvel kiegészítve. Érdeklõdésünk az electro, sõt a breakbeat és a d&b felé csalt minket, egyre több trance elemmel vegyítve. Gyakorlatilag a Vacuum soha sem szûnt meg, ám mára már minden szerepét és funkcióját a
First Aid 4 Souls vette át.
2000 után. Új évezred és pár számomra új dolog. Az egyik a
future pop, a másik a
csetelés és az internetes közösségek. Mint viszonylag régi EBM és industrial rajongó a 90-es évek végén még vadul fikáztam a Covenant-ot és mindent, amit future pop néven ez a zenekar hozott. Igazából meg sem hallgattam rendesen, de pár szám után is levágtam, hogy ez más, sokkal lágyabb, mint a jól megszokott electroindustrial. Osztottam is minden régi arcot, aki ilyen nyálas cuccot mert hallgatni. Ezek a régi arcok a három
nagy industrial városból, a gyõri, a szombathelyi és a budapesti közösségbõl szervezõdött industrial levelezõlistán múlatták az idõt és agysejtjeiket. (Máshonnan is persze, de onnan a legtöbben.) Éveken át ment az észosztás, én szerettem nagyon sokáig. Aki nem csak munkaidõ alatt tolta, az felmehetett IRC-re és ott is beszélgethetett. Itt a levlistán olvastam egy
Damage nevû sráctól, hogy csinált valami oldalt, egyszer megnéztem, nagyon nem érdekelt, aztán két év múlva, amikor újból megnéztem, láttam, hogy nagyon látogatott dologgá nõtte ki magát. Regeltem is azonnal, igaz ekkor már a future popot is szerettem. :D
Azt a nickemet kb. egyszer, ha használtam, mert
közölték velem, hogy az ld50 gáz hely, gáz arcokkal, ciki ott írni, mert nem „trú” és én ezt minden további nélkül el is hittem. Persze. Azonnal be is mentem a
Megatokyo nevû Irc-chat-re, az ld50 akkor hivatalos chat bázisára, ahol úgy
leoltottak, mint annak a rendje. Végtelenül bájos, kedves és tehetséges embereket és félelmetesen öntelt, pusztítóan modortalan sutyerákokat ismertem meg ott, mígnem egy alkalommal, amikor valakit porba aláztak, majd megmagyarázták neki, hogy ez így szokás, megfogadtam, soha többet semmilyen chat-et nem használok, semmilyet.
Nem is használok. Egyszerûen nem jönnek át a gesztusok rendesen, valamikor egy félreértésbõl addigi haverságok mennek tönkre, máskor meg bizonyos egyetértésbõl hamis barátságtudat alakul ki, olyan emberrel, aki az életben semmit sem képes bizonyítani, semmi közös nincs, szó szerint csak hangember.
Az ld50 viszont megkerülhetetlenné vált. Mivel számos régi és új ismerõsömmel immár csak ott tudtam tartani a kapcsolatot, regeltem MUMUS néven és néha beírtam, hogy mit hallgatok most. Egyrészt a
nyomhagyás gyarló öröme, másrészt az
információk folyamatos frissessége tartott itt. Egy idõ után megtanultam pár tag írásait egyszerûen semmibe venni, pulzusom már nem szalad 200 felé, ha hozzászólásaikat átfutom és egy idõ után rájöttem, hogy
az ld50 érdekes, többnyire szórakoztató és nagyon addiktív hely. Imádom, amikor egy érvrendszer mellett vagy ellen felsorakoznak a tekintélyszemélyek és az õ kis katonáik. Szûkülõ körökben örvénylik a szó, majd amikor felsejlik a másik érvrendszerének, személyiségének, véleményének, egzisztenciájának, gyenge pontja, akkor a véknyába vájják virtuális fogaikat. Ez nagyon látványos.
Ügyes, célratörõ és brutális. Semmivel nem vagyok jobb, mint az átlag római polgár. Cirkuszt akarok és kapok. Itt, és majdnem minden fórumban, az emberek a viszonylagos névtelenség álarca mögött olyan érvekkel dobálóznak, amit régebben igyekeztek volna eltitkolni. Ez vicces. Nincs bennem lenézés.
Lenyûgöz a gátlástalanság.
Õszinte rokonszenvvel és tisztelettel nézem a moderátorok munkáját. Messze az egyik legjobban irányított, legkulturáltabban moderált oldal. Ezt a munkát társadalmi munkában végzik, ahogy a cikkírók is. Vannak nagyon jó cikkek, tehetséges írók, informatív ismertetõk, jópofa fórumok. Azt hittem, hogy az ld50 számomra mindig ez marad, amíg meg nem láttam
egy verset. A vers írója azóta (három éve) a szerelmem és
õ volt az, aki új
löketet és motivációt adott arra, hogy gondolataimat újra zenében fejezzem ki. Az õ versei, és aktív közremûködése volt az, ami a Fist Aid 4 Souls zenekart megalapozta.
Mindig hálás leszek az ld50-nek, és mindig elfogult leszek vele. Életemben eddig a legtöbbet ennek az oldalnak köszönhetem.
Hogyan alakult a mostani siker a kiadóval?
A First Aid 4 Souls zenekarral soha egyetlen kiadót sem kerestem meg. Egyetlen demót sem küldtem ki, hogy hallgassák meg. Egy másik közösségi oldalon a
Myspaceen csináltam egy zenekari
oldalt. Most olyan 50,000 hallgató van, több mint 7,000 támogató, és 3,000 pozitív hozzászólás. Az elképesztõ mennyiségû privát levél és request mellett egyszer csak feltûnt egy levél egy német kiadótól (
Electro Arc), hogy kiadnának pár számot, majd egy levél a portréban már fentebb leírt zenekarok kiadójától, hogy õk is. Akkor
lehidaltam. A
Some Bizarre az a kiadó, ami kiadta az elsõ DM-et, a Soft Cell-t, a Cabaret Voltaire-t, a Test Deptet, Neubauten-t, a Coil-t. Azokat a zenekarokat, akik gyerekkorom óta a példaképeim. Ezekkel az ikonokkal egy kiadónál lenni
számomra a legnagyobb dolog. A kiadó közbenjárásával megkaptam az
Angol Zenészkamara tagságát, ami rengeteg kaput megnyitott. A kiadó aztán már nem pár számot akart kiadni, hanem egy full CD-t, aztán meg nem egy CD-t, hanem egy dupla digipack-es boxot 28 számmal. Onnét gondolom, hogy komoly a dolog, hogy New Yorkban elkészült a borító, az angol
Exchange hangstúdióban (Prodigy, Depeche Mode, Chemical Brothers, Air, Daft Punk is itt) pedig elképesztõ összegért a master. A dupla CD-n rengeteg saját szám mellett a Cabaret Voltaire , a Coil, Dave Ball, az Einsturzende Neubauten, a Depeche Mode, a Soft Cell, a Swans, a Test Dept., és a Grid számait remixelhetem. Ezek a remixek aztán rengeteg további remix munkát hoztak.
2008. 07. 28. egyébként a dupla First Aid 4 Souls album angol, amerikai és japán megjelenésének a napja
Végül, zárszónak három track Mumus mûhelyébõl. Kettõ csak a magyar érdeklõdõknek, csak itt, csak most, máshol nem lehet beszerezni õket. A The Chariot
pedig kis beharangozó a tarot feldolgozás lemezérõl.
First Aid 4 Souls
::Az igazi férfi (remix)::
::Spion (magyar verzio)::
::The Charlot::
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem vágtam az anyagon. A válasz nagyon prózai: harmadjára olvasva is élményt adott, úgy ahogy van, az egész. :)