KEEN OF THE CROW - Hyborea
Van egy rossz hírem minden fantasy-rajongó lovagmetálosnak, aki a lemez címe hallatán örömében felvisított: a Keen Of The Crow NEM power, de még csak nem is dallamos metal. A jó hír viszont az, hogy igen, az amcsi kvintett Robert E. Howard világába kalauzol minket legújabb albumán, és persze ki más lenne a főhős, mint mindenki kedvenc bankárja, a kimmériai Connan. Amit ehhez maga a banda nyújt, az viszont valami egészen egyedi és idegen az izmos-kardlengetős imázstól. Mikor belecsapnak az indító Where Dead Kings Lie számba, szinte pavlovi reflexként jön a gondolat: Primordial. Ugyanaz a sodró gitár-dob elegy, dallamvilág, talán Nemtheanga orgánuma egy kicsit szuggesztívebb, mint a Keen... énekesének. Aztán a lemez szépen belassul, és átmegy egy borongós doom-metal őrlésbe, mely leginkább a My Dying Bride és a Morigon (melynek két tagja volt a Keen Of The Crow alapítója is) elegyére emlékeztet, bár a megvalósítás helyenként sokkal progresszívebb. A lemez számomra már a harmadik szám után egy elég erős mélyrepülésbe kezd, a számok ötlettelenné válnak, agyonrágott doom-riffek, szavalások próbálják menteni a menthetőt. Talán még az enyhe Neurosis ízt tartalmazó "Burning Away...", amire felkapod a fejed, de a hét perc leteltével vissza is hajtod. Izgalmas pár hallgatásra a Hyborea, meg debut lemeznek elég meggyőző, de ha nem fétised a kárhozatmetál, feltehetőleg elmegy majd melletted.

ZIPPO - Ode To Maximum
No nézzük csak, mi is van itt: egy olasz ötösfogat bemutatkozó lemeze, melyet elmondásuk szerint pszichedelikus súly-rockként lehetne behatárolni... tehát stoner. Ritkán szoktam külföldi bandákat hazaiakhoz hasonlítani stílusban, de amikor elöször meghallottam a Forgotten Season számot, azonnal a Stereochrist súlyos, felezős zenéje ugrott be. Mondjuk a Zipponál hiányzik a karcos-whiskys vokál, helyette az énekes, Dave egy rendkívül tiszta, néha rock n' rollos orgánummal fűszerezi a digók zenéjét. A lemez abszolúte telitalálat, semmi tökölés, be a Gibson, a négyhúros, és majd kettészakad a nyakad a bólogatástól. A banda fő hatásai közt természetesen a Kyusst, a Sleepet és a Sabbathot emlegeti, de rendkívül sok elemet visznek zenéjükbe az újvonalas sludge rétegből, mint a Pelican, vagy a Mastodon. Erre tökéletes példa a számomra csúcspontot jelentő "The Elephant March", mely sodró, szaggató ütemeivel valószínűleg a banda egyik fő koncertszáma lesz.
Hogy erről ti bebizonyosodhassatok, a Zippo április 10-én a Süss Fel Napban a VL45 és az Inspid, 11-én, pedig a Blue River állóhajón a Flop és a Saint Patron társaságában lép fel Budapesten!

LONGING FOR DAWN - A Treacherous Ascension
Az Evoken és Thergothon ízvilágát vegyíti második lemezén a kanadai Longing For Dawn. A kíméletlen, kompromisszummentes doomot őrlő banda szinte mindent belevisz, amit a szcéna krémje magáénak tud. Autópálya hosszúságú gitárriffek, gurgulázó énekhang, a dobos meg jobbára három karton cigit elszív két ütés között. Természetesen maga a zene nem ilyen szórakoztató. Elkeseredést és életundort hirdető muzsika a Longing For Dawn, de a határtalan komorság mellett egy rendkívül durva, monumentális hangulatot áraszt minden egyes pillanata. A szokásos dob-gitár-bassz kombón kívül természetesen szerepet kapnak a lassú, szigorú zongoramenetek, de emellett az egész lemezt belengi egy szabályosan égboltzengető, eszméletlen súlyos, morajlásra emlékeztető szintihangzás, mely azt az érzést adja, mintha minden egyes kimondott szót a borítón látható hegyek valamelyikéről üvöltenéd a tátongó semmibe. Mindezek ellenére az anyag sajnos szinte egyből elveszíti a varázsát, ha picit a zenére, nem pedig az összhatásra figyelünk: szinte ugyanazokba a banális hibákba esnek, mint a Keen Of The Crow, és emiatt a Treacherous Ascension egy idő után frusztrálóan ötlettelenné válik. Summaképpen, a lemez tényleg bemutatja, hogy milyen egy mai funeral doom banda, rendkívül eltalált a hangulat, de hatalmas innovációt tőlük se várjunk.

RONCSIPAR - Antimomentum
Nyaf-nyaf-nyaf, ez aztán a finom. A két pösti ficsúr alkotta Roncsipar első demója az Antimomentum, és így sokadszori hallgatásra eléggé földhözcsap. Van itt ugyebár egy ex Din-Addict, jelenleg Log Pig torok Vajsz Kornél, aki szerteágazó zenebuziságának ez alkalommal az ipari-stoner műfaj esett áldozatul, nem is akárhogy. A gitár szabályosan zümmög, a pengetést is csak ritkán hallod, inkább csak egy egybefüggő torz masszaként telepedik rád. Ehhez társulnak a komorabbnál komorabb szövegek, melyek bár gyakran késztetnek mosolygásra, pár pillanaton belül rád is fagyasztják azt. Teljesen korrekt, szigorú, iparos munka az Antimomentum, kevés 10 számos demót találni manapság idehaza, talán még esetleg a grindcore szcénában - ott viszont nem véletlen. A hangzás megfelel egy középkategóriás demónak, az egyetlen hátulütő talán a még mindig picit frusztráló gépi dobok, melyek inkább komikus, minthogysem industrial külsőt kölcsönöznek a zenének. A lemez szerzői terjesztésű, érdemes beruházni rá, ha már olyan nagy popsztárok csinálták, mint Kornél.