Ez egy ízig-vérig téli lemez. Didergõs hõmérséklettel, sivár és mozdulatlan tájképekkel, néma hóeséssel és csalóka napfénnyel. A kesztyût és a sálat jobb már most, az elején elõvenni.
Vessünk egy pillantást az alábbi elõadókra: Biosphere, Erik Wøllo, Circular, Between Interval, Ooze, Yagya, Stafrænn Hákon, Carbon Based Lifeforms, Sync24, Ólafur Arnalds... ennyi egyelõre elég. Mi a közös bennük? Amellett persze, hogy mindegyikük Midász királyként képes hozzányúlni tulajdonképpen akármihez. Nos: mindnyájan skandináv elõadók, és nemcsak hogy azok, de földrajzi elhelyezkedésük a zenéjük egyik legfõbb inspirációs forrása, maga a zene pedig ennélfogva a környezetük érzékletes leképzése.
Az, hogy a fentebb megkezdett lista a Jostein Dahl Gjelsvik és Rune Andre Sagevik alkotta Pjusk duóval bõvülhetett, az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években az ambient mûfajban történt. Jóllehet, már korábban is megtörténhetett volna: elõször a Circular duó keretein belül, melynek egyik felét Jostein Dahl Gjelsvik alkotja, majd aztán a Pjusk 2007-es kiadványával (Sart). Ez utóbbi azonban még nem tudta levetkõzni az önazonosság keresésébõl származó mûfaji egyenletlenséget és csapongó minõségi színvonalat. A Sart ettõl függetlenül már kezdõ lépésként is nagyon érdekes munka volt, de inkább csak katalógusként funkcionált, egy gyûjteményként, mely mind a hallgatót, mind a zenészeket felkészítette a folytatásra. Három évet kellett várni a Svalra. Ha most azt mondanám, ez a három év csodákra volt képes, azt sugallnám, hogy a Sart alapvetõen közepes munka volt. Pedig ez nem igaz. Pont arról van szó, hogy egy kiforratlan, de viszonylag erõs kezdet után jött a nagy lépés, az így kapott eredmény tehát több mint lélegzetelállító.
A 'sval' szócska norvégul hideget jelent. E köré a szó köré épül fel a tizenkét számból álló, megszakítások nélküli album. A hatvannégy perces játékidõ alatt pedig ezúttal nem csupán egy részletes katalógusát kapjuk a skandináv éghajlatnak és természetnek. A Pjusk egyenesen a mesésen zord vidékekre teleportálja a hallgatót, azon belül pedig végigkalauzolja az enyhébb óceáni éghajlattól kezdve a hûvös, szeles lankákon át a rideg hegyormokig. Ez utóbbi határozza meg az album elsõ felét. A hangokat, a fényeket, a szagokat itt mind elnyeli a hó és a sötétség. A borongós loopok panorámaszerûen vezetik a tekintetet, az idõnként helyet kapó ütemek pedig ingatag ritmust diktálnak. Érdemes figyelni a második számot: a meglehetõsen visszafogott ritmus úgy olvad bele a többi hang környezetébe, hogy a hóban ropogó léptek egyszerre érdes és simogató hangját imitálja.
Nem sokkal világosabb a lemez második fele sem, de a hetedik-nyolcadik számban felcsendülõ énekfoszlány valamelyest a fekete-kék felhõk mögül elõbújni próbáló nap fényére emlékeztet. A Skumring szó szerint is megidézi ezt a jelenséget: a szó magyarul alkonyatot jelent. A szám felépítése mesteri: hol éles, hol tompa, visszhangszerû kopogások határolják a tájat, a háttérben pedig egy mélyen gyûrûzõ hangfolyam áramlik - mintha csak a felhõk vonulnának komótos kényelemmel az égbolton. A hangfolyam idõnként erõsödik, majd újra elgyengül, eközben pedig zongoradallam és más apró zörejek kúsznak elõ. A távolból bódító fuvolaszó közeleg. Ahogy egyre több fénysugár tud áthatolni a vastag felhõkön, úgy kerül megvilágítás alá a táj egyre több részlete. A szám eleje óta kitartóan jelenlevõ kopogások - mintha csak egy távoli erdõbõl szûrõdnének ide. A ritmusukat felveszi a szél is, és szabályos idõközönként végigsöpör a hófödte tájon. A skandináv alkonyat: a nap fakósárga sugarai még utoljára megvilágítják ezt a furcsán eleven tájat, mielõtt végleg leszáll az éjszaka. A lemez elsõ feléhez képest ugyanakkor itt már nem a koromsötét éjszaka uralja a terepet. A telihold fényárba önti a sík tisztásokon elterülõ hótakarókat, a téli égbolt tengernyi csillagát pedig az aurora borealis zöldespiros és lila csóvái karolják körbe. A különbözõ forrásokból útnak induló fénysugarak keresztezik egymást, a hó pedig - mint az egyetlen biztos pont a tájban - idõnként újra esni kezd.
Az album hihetetlenül erõs képiessége a skandináv mûvészet egyik legáltalánosabb ismérvével magyarázható: rendkívül aprólékos, pontos. A nüansznyi részletek sokasága nem falra akasztható tájképként elevenedik meg - közvetlenül az érzékszerveinkre hat. A hókristály lustán landol a kézfej száraz, vörös felületén, majd fokozatosan haladva a középpont felé egyenletes olvadásnak indul. Finom szúrás érzetét hagyja maga után. Helyére egy újabb pehely hullik. Lenyalva enyhén édes ízt érezni. A kézfejen még látszik a nyál nyoma: a szürkébe tartó napfény valamivel erõsebben tükrözõdik rajta, mint a bõr mattszerû felületén. A hó íze, az illata...Alapvetõen ez határozza meg a duó második lemezének a világát.
A norvég nyelvû számcímek magyar megfelelõi:
1. Valldal = a norvég Norddal városában található völgy (itt vették fel a srácok a lemez anyagát); 2. Sus = sûvítés; 3. Juv = szakadék; 4. Byge = zápor; 5. Demring = szürkület; 6. Skygge = árnyék; 7. Dis = pára; 8. Skumring = alkonyat; 9. Glimt = villanás; 10. Vidde = kopár fennsík; 11. Skodde = köd; 12. Dunkel = sötét.
A Pjusk jelentése: kóc (hajban). A Sart jelentése: törékeny. A Sval jelentése: hideg.
