Nagyot zuhanni csak magasról lehet, márpedig Simon Posfordnál magasabbra kevesen törtek az elektronikus zene történetében. Épp ezért, mielõtt rátérnénk a Benji Vaughannal készített új lemezre, tekintsünk vissza egy pillanatra a korábbi munkákra.


Posford elõször a Hallucinogen alteregóval robbant be a goa-köztudatba. Az 1995-ös Twisted, majd még inkább az 1997-es The Lone Deranger mérföldkõnek számított a maga mindvégig kordában tartott, de kellõképp õrült játékosságával. Posford valójában nem sok mindent csinált másként, mint a kortársai, egyszerûen csak kreatívabban alkalmazta a sample-öket és a különbözõ hangeffekteket. Bátorkodott túlvezérelni egy-egy visszhangot, magasabbra állítani a kelleténél valamelyik effekt frekvenciáját, eltérõ ritmusképletet alkalmazni egyetlen számon belül... Posford számára a 140 bpm-mel lüktetõ dobritmus csak sokadrangú elem volt, annyira elveszett a sûrû, de kiválóan koreografált hangjátékban.



A második lépést a Shpongle jelentette. Ahogy az elõzõ esetben, úgy most is egy korszakhatárt kijelölõ, forradalmian új hangzásvilág született meg, ezúttal a downbeat területén. A pörgõs goa világából érkezõ Posford fogta a jól bevált trance-effekteket, és rejtelmes ambient közegbe adaptálta. Ebben a fuvolavirtuóz Raja Ram volt a partnere, az igazi érdem viszont vitathatatlanul Posfordé: a már-már matekos rendszerszerûség mögött ugyanaz a virtuozitás rejlik, amely a Hallucinogent is kiemelte a többi goa-lemez közül. A Shpongle második lemeze (Tales Of The Inexpressible) 2001-ben jelent meg, és érezhetõen egy jóval szélesebb közönséget próbált megszólítani. Néhány fanyalgó kritikus véleménye ellenére tagadhatatlanul sikerült is neki: a karneválhangulatot masszív elektronikával és üdítõ pszichedelizmussal támogatta (jóllehet, brazilparti-hangulatával a meditációs ambienttõl itt már nagyon távol került, az új közegben viszont valósággal lubickolt).



2003-ban napvilágott látott az újabb Posford-projekt, a Benji Vaughnnal közös Younger Brother elsõ lemeze, A
Flock Of Bleeps címmel. Ezt akkor sokan a Hallucinogen és a Shpongle ötvözetének tekintették, valószínûleg azért, mert az addigra már jól ismert, ám mindig meglepetéseket okozó posfordi játékosságnak ezúttal már laza mûfaji keretek sem szabtak határt. Pszichedelikus chillouttól az agycsavaró goán át az akusztikus ballada világáig vezetett az ív, mûfaji staféta híján a vezérfonal pedig nem volt más, mint a markáns szerzõi kézjegy, melyet kemény próbálkozások ellenére sem tudott lemásolni senki. A név (younger brother - kistestvér) tehát adta magát: az energikus és szertelen öcskös hasonló kultuszt vívott ki magának, mint Simon Posford korábbi munkái.



A Younger Brother második lemeze 2007-ben jelent meg, és gyökeresen új irányt vett nemcsak az elõzõ, hanem minden korábbi Posford-lemezhez képest. Ez az irány a rock volt. Nem kemény zúzdáról beszélünk, hanem a hetvenes évek szintis-pszichedelikus rockjáról. A The Last Days of Gravity bevallottan a Pink Floyd erõs inspiratív hatására született meg, ezzel pedig már majdnem el is lehetne adni bármit, ha nem tennénk hozzá, hogy az inspiráció forrása nem a Wish You Were Here-féle Pink Floyd volt, hanem inkább a The Division Bell-féle Pink Floyd, kevesebb Roger Watersszel és több popzenés nyáladzással. Szerencsére a Floyd-párhuzam füstje jóval nagyobb volt, mint a lángja: egyértelmû áthallásról egyetlen szám (Ribbon on a Branch) esetén beszélhetünk, a lemez többi része ismét önfeledt játszóház.



Újabb négy év telt el a következõ lemez megjelenéséig, vagyis mostanáig. A Vaccine tulajdonképpen szintén új utakat nyit a posfordi univerzumban: a kommercialitás útját. A Shpongle és a YB azóta ugyanis szélesebb körben is ismertté vált, koncertturnék keretében járja a világot, MTV-kompatibilis videoklipet forgat... és ehhez zeneileg is alkalmazkodik. Bárcsak azt mondhatnám, mindez fordítva van, de egyértelmû, hogy tizensok év után Posford szûknek érzi az elektronikus zene piacát, és feltételezhetõen anyagi okok miatt is kissé szeretné kinyújtóztatni pszichedelikus csápjait. Az új irány tehát az elektronikával díszített pop-rock. Ha eme kategóriai besorolástól reflexszerû csömörünk támad, ne is erõltessük a dolgot, inkább keseregjünk egy sort, majd vegyük elõ a korábbi munkákat, melyek a mai napig ropogós frissességgel szólnak.



A Vaccine leginkább a kétezres években népszerû britpop elõadók (Belle & Sebastian, Midlake, Coldplay stb.) sorába illeszthetõ. A Coldplay azért tûnik feltûnõen jó hasonlatnak, mert a Vaccine összes számában éneklõ Ruu mind megjelenésben, mind hangjában nagyon hasonlít Chris Martinra. Hogy ez pozitívum-e, ki-ki maga döntse el, az viszont mindenképp negatívum, hogy a vokál vezeti a hangszereket és az effektet, nem pedig fordítva. A Coldplay-féle printyi-prüntyihez a Chris Martin-féle ábrándozós dúdolgatás tökéletes választás, Posford azonban továbbra is próbálta tartani magát a korábbról ismert dinamizmushoz, Ruu harmatos trubadúrfutamjaival párosítva az eredmény viszont inkább komikus. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy a fickó nem éri el még a Chris Martin-színvonalat sem, a nevetéstõl is elmegy a kedvünk.



A lemezrõl egyértelmû kategorizmussal nem jelenthetõ ki, hogy gyenge, értékes pontjai ugyanis tényleg vannak. A Train címû számban például - hasonlóan a Ribbon on a Branchhez - szinte mûködni látszik a finomkodó pop-rock és az elektronika párosa. A Pound a Rhythm izgalmas dobjátékkal dolgozik, melyet ügyesen körítenek a hömpölygõ trance-effektek és a basszusok. A Vaccine kilenc számából öt, ha jóindulattal is, de bõven eléri a közepes színvonalat, lehetõség tehát van bennük. Ruu gyakran irritáló vokálja mellett a hiba azonban a félreirányzott hozzáállásban keresendõ.



Posford nemrég azt nyilatkozta egy helyen, hogy sajnálja azokat a rajongókat, akik nem tudják elviselni, ha a kedvenc bandájuk "nagy" lesz. Ez a súlyos tévedés voltaképpen meg is magyaráz mindent. Úgy tûnik, Posford elfelejti, hogy õ nem a kommersz mûfajok világában lett "nagy", hanem az underground közegben. Innentõl kezdve tehát zenekarával együtt bejárhatja Európát, az eredeti (egyébként igenis nagy) közönségének a jelentõs részét elvesztette. A kortárs popszakmában pedig nem valószínû, hogy pont õ fog többet kapni 15 perc hírnévnél. Némi remény azért még van: Posford egy éven belülre ígérte a harmadik Hallucinogen-lemezt.