A kísérleti zajzenei fesztivál nem az a helyszín, ahol a közönség újrafeldolgozott testnedveiben fetrengene a színpad elõtt - nem, itt a közönség színdarabként fogadja be a hangömlenyt, illedelmesen tapsol, a szünetekben dohányzik. A Millenáris felé suhanva a víz még csobog a dísztavakban, a hideg viszont örökkévaló, mintha a csillagközi tér ereszkedett volna le, pedig még csak a tél elõlehe. Száraz dísznád zörög, a levegõben meg termelõmunkában megfáradt Taki bácsik szellemei sóhajtanak, mit mûvelt a trendi, nyegle XXI. század mûvészete egykori szent tereikkel, szorgos napi nyolc óráikkal. A tegnap még oly buzgó, bedrótozott biztonságiak sehol, az elõtérben is legfeljebb az keltheti a legnagyobb botrányt, ha valaki a széke aljára ragasztja cukormentes rágógumiját, vagy azzal veri fel szendergésébõl a büfésnõt, mennyi a Sport szelet (lelövöm: 200 HUF, itt minden annyi, ez lehet az egység).

A Teátrum nézõterén nagy jóindulattal 50 fõs hallgatóság szóródott szét taktikusan, és a létszám késõbb sem nagyon ingadozik. Összetétele nehezen meghatározható: öregedõfélben lévõ, klasszikus nerdek, egy-két nagyon messzirõl ismerõs kísértetarc, két fõ, talán gótszerûnek mondható lány, mûvészértelmiségi párocskák. Ezen nincs is mit csodálni - aki a rendes szombati lerészegedés helyett az AuZónát választotta, nagyon elit, vagy nagyon unatkozik. A világvégi, szezon utáni mûvház légköre a szinházteremben pillanat alatt átváltozik, és tényleg idõn kívüli szigetre kezd emlékeztetni. Nagyjából egy hájtek egyiptomi templomra a harmincadik századból, ahol a hatalmas hangfalak, fekete szerelvények árnyékában imádja a papság az eltelt idõben még felfoghatatlanabb formába torzult, hangzó istenségeket.

A 6 óra felé észlelt elsõ fellépõ, a Foundry alapozása alatt fõleg. Az Interzone torka hideg, a késõbbiekhez képest már-már pedáns hangzással jelentkezik. Szintibõgés, szabályos dobütemek, hozzá a torzított üvöltés, amibõl szabad fordításban már megint csak annyit értek, hogy „A félelem bent van, bent az elmémben”. A hiányzó verssorok helyét szimpla fájdalomordítás tölti ki, ami a látszat ellenére nem rötyögésre, inkább tényleg némi magunkba pislogásra késztet. A kivetítõn a szokásos anyag, azaz egymásra vágott rácsok, drótkerítések, ventillátorok, a mûvész autóútja és rettegõ tekintete egy recés pengével szemben.

A szünetben Rovar méltatlankodik balról a lídben említettek miatt (narancssárga), majd bekonferálja az Egyesült Isteneket. Az United Gods sajnos csak távollétében, egy szál laptop földi alakjában szól, viszont el lehet mondani, hogy filmzenét szerzett. Ihletõ forrásuk a szép nevû Kenneth Anger ’54-es vagy ’66-os (a források ellentmondanak) underground klasszikusa, a Gyönyörcsarnok avatása - The Inauguration of the Pleasure Dome c. rövidfilmje. A képi világ sejthetõ, magán viseli a kor kézjegyét, azaz az idõrágta körvonalakat meg a rikító színeket. A cselekmény röviden: erõs ékszerfüggõségben szenvedõ vámpírok térítenek magukhoz ismeretlen hitvilághoz tartozó isteneket, vélhetõen Hastur udvarában. Megkésett flapperek, cthulhoid Ollókezû Edwardok csinálnak valamit Dionüszosz legújabb, bubifrizurás inkarnációjával, aztán az egész kissé önismétlõvé válik, vagy csak a lánglelkû rendezõ nem számolt a tényezõvel, hogy nem mindenki lesi majd alkotását egy teljes kinyalt bélyegalbum túlsó felérõl. Netán alábecsülte a távoli jövõ sznobériájának várható szintjét, nem tudom. A hangzó anyag mindezek mellett óhatatlanul kissé háttérbe szorul, és talán hasznosan egészíti ki a látottakat, talán nem. A kényelmetlen kérdés azért megmarad: az United Gods helyenként egészen hagyományos formájú, máshol ronccsá gyûrõdõ, majd megint széthullámzó szimfonikus zajzenéje, illetve apokaliptikus dübörgése milyen más képanyag mellé passzolna legalább ilyen simán?

Következik a tgnoise. Legutóbbi találkozásunk óta egy i betû valahol kiesett, vagy elgépelés áldozata lett, ki tudja, a zene mindenesetre a legkompromisszummentesebb, kíméletlen recsegés. Nagy ritkán kivehetõ egy-egy ütem tört gerince, többnyire annyi sem. A kivetítõn elõször monokróm, késõbb színesbe enyhülõ borotvapenge-origami, a matekfüzet rémálma, avagy végignézhetjük, mit érez a tervezõasztal, ha erõnek erejével lenyomják az iratmegsemmisítõn.

A fineartsmusic némi tompított veszekedéssel kezd, és meglepõen dallamos hangzással, idõnként egyenesen sima gitárpengetéssel folytatja. A végére persze visszafordul minden a borús, fenyegetõ, klasszikus morajba. A képanyag tetszetõs, de nem túl formabontó, a megszokott, szép színes tintapaca- vagy festménykaleidoszkóp-menetek. Az én (Tóth Tamás) megejtõen õszinte közvetítés egy szál egó mélyérõl, mely öntudat a jelek szerint különös, visszhangos kórusmû formájában tartja frappánsnak beltartalmai közlését. Felelgetõs hangjáték kiáltásokkal, rövid sikolyokkal. Egyértelmû a kép: robotok kiabálnak barlangok fenekérõl, mások leharcolt ûrhajókon dobolnak.

Az est legmarkánsabb attrakciója (legalábbis 11-ig) a DJ NoMore/Najmányi László kettõs. A páros második fele hosszú idõt töltött a tengerentúlon, tán ezért választotta tematikus koncertje központjaként a múlt század sorstól tépett orosz-amerikai feltalálóját, Leon Theremint, még pontosabban a feleségét. Theremin élete, de még a halála is olyan, mintha a harmincas évek fantasztikus ponyváiból származna: elektronikus hangszereket, dobgépet és szemvezérlésû theremint (errõl késõbb) szerkesztett, sztár lett Amerikában, hogy aztán egyrészt az orosz titkosszolgálat, másrészt a fekete táncosnõ feleségét, Laviniát kiközösítõ jenki high society vessen véget az idillnek. Tökéletes bizonyíték a csodák és a Son of Etherek létezésére, nemkülönben a diktatúrák és a hideg valóság mindenhová beférkõzõ kezére.

Találmányát, a theremint ezen a messzi estén élõben is megcsodálhatjuk, rögtön két példányban. Az elõadók hol pengetnek, hol jajonganak, hol sikításokat csalnak elõ velük (csodálatos proto-kiber mozdulatokkal kavarva a puszta levegõben), alapnak pedig vudu-dobokat, vagy már-már zavaróan modern és dögös, húzós ritmusokat kevernek, attól függõen, éppen hol járunk a szomorú történetben. A projektoron ugyanis nem más, mint Lavinia Williams, Theremin tragikus sorsú nejének élete elevenedik meg, aki évtizedekig, végül is hiába kutatott elrabolt férje után. A szándékosan szögletes animációkban új értelmezést nyer a rontás, a megszállottság, Sztálin halála, és sokadjára megint kiderül, hogy a szerelem és a vudu nem ismer országhatárokat, a zsarnokság viszont igen. Lavinia loves Leon, elhangzik a lídben említett (a másik), a tudósító meg 11-kor lép, hogy alulinformáltságában felkeresse a töküres Gyárat, bár ez már csak érintõlegesen tartozik tárgyunkhoz. Tigricstõl és a Nicrontól elnézést, aki látta, ne habozzon.