A kísérleti zajzenei fesztivál nem az a helyszín, ahol a közönség újrafeldolgozott testnedveiben fetrengene a színpad előtt - nem, itt a közönség színdarabként fogadja be a hangömlenyt, illedelmesen tapsol, a szünetekben dohányzik. A Millenáris felé suhanva a víz még csobog a dísztavakban, a hideg viszont örökkévaló, mintha a csillagközi tér ereszkedett volna le, pedig még csak a tél előlehe. Száraz dísznád zörög, a levegőben meg termelőmunkában megfáradt Taki bácsik szellemei sóhajtanak, mit művelt a trendi, nyegle XXI. század művészete egykori szent tereikkel, szorgos napi nyolc óráikkal. A tegnap még oly buzgó, bedrótozott biztonságiak sehol, az előtérben is legfeljebb az keltheti a legnagyobb botrányt, ha valaki a széke aljára ragasztja cukormentes rágógumiját, vagy azzal veri fel szendergéséből a büfésnőt, mennyi a Sport szelet (lelövöm: 200 HUF, itt minden annyi, ez lehet az egység).

A Teátrum nézőterén nagy jóindulattal 50 fős hallgatóság szóródott szét taktikusan, és a létszám később sem nagyon ingadozik. Összetétele nehezen meghatározható: öregedőfélben lévő, klasszikus nerdek, egy-két nagyon messziről ismerős kísértetarc, két fő, talán gótszerűnek mondható lány, művészértelmiségi párocskák. Ezen nincs is mit csodálni - aki a rendes szombati lerészegedés helyett az AuZónát választotta, nagyon elit, vagy nagyon unatkozik. A világvégi, szezon utáni művház légköre a szinházteremben pillanat alatt átváltozik, és tényleg időn kívüli szigetre kezd emlékeztetni. Nagyjából egy hájtek egyiptomi templomra a harmincadik századból, ahol a hatalmas hangfalak, fekete szerelvények árnyékában imádja a papság az eltelt időben még felfoghatatlanabb formába torzult, hangzó istenségeket.

A 6 óra felé észlelt első fellépő, a Foundry alapozása alatt főleg. Az Interzone torka hideg, a későbbiekhez képest már-már pedáns hangzással jelentkezik. Szintibőgés, szabályos dobütemek, hozzá a torzított üvöltés, amiből szabad fordításban már megint csak annyit értek, hogy „A félelem bent van, bent az elmémben”. A hiányzó verssorok helyét szimpla fájdalomordítás tölti ki, ami a látszat ellenére nem rötyögésre, inkább tényleg némi magunkba pislogásra késztet. A kivetítőn a szokásos anyag, azaz egymásra vágott rácsok, drótkerítések, ventillátorok, a művész autóútja és rettegő tekintete egy recés pengével szemben.

A szünetben Rovar méltatlankodik balról a lídben említettek miatt (narancssárga), majd bekonferálja az Egyesült Isteneket. Az United Gods sajnos csak távollétében, egy szál laptop földi alakjában szól, viszont el lehet mondani, hogy filmzenét szerzett. Ihlető forrásuk a szép nevű Kenneth Anger ’54-es vagy ’66-os (a források ellentmondanak) underground klasszikusa, a Gyönyörcsarnok avatása - The Inauguration of the Pleasure Dome c. rövidfilmje. A képi világ sejthető, magán viseli a kor kézjegyét, azaz az időrágta körvonalakat meg a rikító színeket. A cselekmény röviden: erős ékszerfüggőségben szenvedő vámpírok térítenek magukhoz ismeretlen hitvilághoz tartozó isteneket, vélhetően Hastur udvarában. Megkésett flapperek, cthulhoid Ollókezű Edwardok csinálnak valamit Dionüszosz legújabb, bubifrizurás inkarnációjával, aztán az egész kissé önismétlővé válik, vagy csak a lánglelkű rendező nem számolt a tényezővel, hogy nem mindenki lesi majd alkotását egy teljes kinyalt bélyegalbum túlsó feléről. Netán alábecsülte a távoli jövő sznobériájának várható szintjét, nem tudom. A hangzó anyag mindezek mellett óhatatlanul kissé háttérbe szorul, és talán hasznosan egészíti ki a látottakat, talán nem. A kényelmetlen kérdés azért megmarad: az United Gods helyenként egészen hagyományos formájú, máshol ronccsá gyűrődő, majd megint széthullámzó szimfonikus zajzenéje, illetve apokaliptikus dübörgése milyen más képanyag mellé passzolna legalább ilyen simán?

Következik a tgnoise. Legutóbbi találkozásunk óta egy i betű valahol kiesett, vagy elgépelés áldozata lett, ki tudja, a zene mindenesetre a legkompromisszummentesebb, kíméletlen recsegés. Nagy ritkán kivehető egy-egy ütem tört gerince, többnyire annyi sem. A kivetítőn először monokróm, később színesbe enyhülő borotvapenge-origami, a matekfüzet rémálma, avagy végignézhetjük, mit érez a tervezőasztal, ha erőnek erejével lenyomják az iratmegsemmisítőn.

A fineartsmusic némi tompított veszekedéssel kezd, és meglepően dallamos hangzással, időnként egyenesen sima gitárpengetéssel folytatja. A végére persze visszafordul minden a borús, fenyegető, klasszikus morajba. A képanyag tetszetős, de nem túl formabontó, a megszokott, szép színes tintapaca- vagy festménykaleidoszkóp-menetek. Az én (Tóth Tamás) megejtően őszinte közvetítés egy szál egó mélyéről, mely öntudat a jelek szerint különös, visszhangos kórusmű formájában tartja frappánsnak beltartalmai közlését. Felelgetős hangjáték kiáltásokkal, rövid sikolyokkal. Egyértelmű a kép: robotok kiabálnak barlangok fenekéről, mások leharcolt űrhajókon dobolnak.

Az est legmarkánsabb attrakciója (legalábbis 11-ig) a DJ NoMore/Najmányi László kettős. A páros második fele hosszú időt töltött a tengerentúlon, tán ezért választotta tematikus koncertje központjaként a múlt század sorstól tépett orosz-amerikai feltalálóját, Leon Theremint, még pontosabban a feleségét. Theremin élete, de még a halála is olyan, mintha a harmincas évek fantasztikus ponyváiból származna: elektronikus hangszereket, dobgépet és szemvezérlésű theremint (erről később) szerkesztett, sztár lett Amerikában, hogy aztán egyrészt az orosz titkosszolgálat, másrészt a fekete táncosnő feleségét, Laviniát kiközösítő jenki high society vessen véget az idillnek. Tökéletes bizonyíték a csodák és a Son of Etherek létezésére, nemkülönben a diktatúrák és a hideg valóság mindenhová beférkőző kezére.

Találmányát, a theremint ezen a messzi estén élőben is megcsodálhatjuk, rögtön két példányban. Az előadók hol pengetnek, hol jajonganak, hol sikításokat csalnak elő velük (csodálatos proto-kiber mozdulatokkal kavarva a puszta levegőben), alapnak pedig vudu-dobokat, vagy már-már zavaróan modern és dögös, húzós ritmusokat kevernek, attól függően, éppen hol járunk a szomorú történetben. A projektoron ugyanis nem más, mint Lavinia Williams, Theremin tragikus sorsú nejének élete elevenedik meg, aki évtizedekig, végül is hiába kutatott elrabolt férje után. A szándékosan szögletes animációkban új értelmezést nyer a rontás, a megszállottság, Sztálin halála, és sokadjára megint kiderül, hogy a szerelem és a vudu nem ismer országhatárokat, a zsarnokság viszont igen. Lavinia loves Leon, elhangzik a lídben említett (a másik), a tudósító meg 11-kor lép, hogy alulinformáltságában felkeresse a töküres Gyárat, bár ez már csak érintőlegesen tartozik tárgyunkhoz. Tigricstől és a Nicrontól elnézést, aki látta, ne habozzon.