Útközben Egér megosztja velünk az IZ eredetlegendáját, aztán kimászunk a felszínre, a folyékony fagyba. A fent említett szervezési döccenõk miatt kénytelen vagyok õt megvágni a belépõre, némi bûntudattal beslisszolok, szorongatom az ezreseket. Odabent az E-klub rég nem látott (a Gathering emlékei kavirnyáznak elõ az igaz se volt múltból), meglepõen összeurópai értékrendet sugárzó felhasználói felülete. Hát hiába, a habpartikban több a pénz, mint pár tucat halálmadár évtizedek óta eloszlani képtelen gyülekezetében, meg a rájuk épülõ háziiparban. A ki/bedobók humorérzéke viszont standard - azt hiszem, ha így megy tovább, felteszek pár körlevelet az Összmagyar Örzõ-Védõ Töröttláb Security Föderáció honlapjára, és felhívom minden arra járó figyelmét, hogy az egy szál aktatáskával mászkáló nosferatuval kapcsolatban elsütöttek már minden poént, amit el lehet a szcénában, és már másodszorra sem humoros a "Senkinemozduljobombavannála", se a "Hékinekleszakenõpénz." A "Navégremegjöttakokó, erregyere" talán, de ezredszerre annak is kopik a fénye.

A tükrös, homályos és dimbes-dombos folyosókon odabenn remekül lehet mászkálni, elkerülni a negyedik típusú találkozásokat az alig ismerõsökkel. Az egyik járat végén pedig ott a csodálatos dataterm, amiért máris megérte ilyen sokáig élni. Beépített egér, túlspilázott plecsnis dizájn, mint gyerekkorunk megható szájberpunkos arcoskodásaiban az asztal körül, és ugyanolyan jól le lehet hívni a Burroughs-életrajzot meg a Ticket that exploded születésének körülményeit, mint egy tongai netkávéházból a kókuszpálmák susogása közt, csak itt könnyebb nagykabátban pózolni.

Idõvel azért csak el kell mozdulni. A színpadig egyáltalán nem nehéz eljutni, sõt, ismerjük el, kifejezetten nagyon könnyû. A szélén talponálló helyett talpon könyöklõ üzemmódban Chomy és Salander foglalják a helyet kábé 8-10 darab vérmes vetélytársuk elõl. A helyzet feszültségét illrusztrálandó talán csak annyit kell említeni, hogy kicsit még én is odébb tudtam könyökölni valakit. Csodáljuk a kábeleket karnyújtásnyira az orrunk elõtt, tûnõdünk, vajon ez lenne-e az illõ pillanat a tétel bizonyítására, miszerint az egyén igenis hatással lehet a történelem menetére, és kihúzzuk-e valamelyiket, de negyed-fél 10 felé (a behirdetett 8 helyett, de ez talán nem olyan nagy baj, megszoktuk), minden különösebb hercehurca nélkül beindul a diszkólámpa, és a pozícióba áll a Laibach két gitárosa.

Már a szókapcsolat, hogy a "Laibach gitárosa", szemöldökük felvonására késztetheti az épp hogy szakértõket. Meg engem is. A kettõs által elõadott tökös, de kissé jellegtelen gitárvirgázás (szakszóval riff! ) abba sem marad, és némileg átlagmetálos-õszinte és kõkemény rakkendroll színezetet ad az egész produkciónak. Engem nem zavar, a puristák utóbb fintorogtak.

Felmenetel Batu kán, Tito marsall és egy idõsödõ szórakoztatóipari szakmunkás futó kapcsolatának gyümölcse, azaz az énekes, és mihelyt rágörnyed a mikrofonra, rádöbbenünk, nem kevertek rá elég hangerõt. Késõbb javul a helyzet, de a koncert felvezetõ szakában kissé elfogódottan bámulunk egymásra. Az együttes és közönsége tétován keresgéli a másikat az asztal alatt, balra meg egy puritánkalapos lány megkérdi, nincs-e közünk Nagy Pali bácsihoz (nincs, kiereszthetitek a levegõt), majd körbekínálja kólájából a citromszeletetet.

Az Ájncvájdrájfír kezdetén elénk csattognak a Negyedik Birodalom hibátlan szexuális objektjei, azaz a Laibachjugend dobverõlengetõ performanszer lányai. Szoborszerû arcuk rezzenetlenül bámul a tiszta jövõbe, valamikor a gyõzelem utáni idõkbe, amikor a birodalom szülészetein szabályszerûen potyogtathatják majd a tökéletes katonákat a tökéletes hímektõl. Ezek nem mi leszünk, mindenesetre nehéz a színpadkép egészére koncentrálni, míg jelen vannak. Telnek-múlnak a slágerek és pár ismeretlen szám, a hallgatóság hevül, üvölt és hujjog.

A frontember egyszer megfenyeget, õk az idõ, és ha elmúlnak, nagyon hülyén maradunk majd magunkra a sötétben, arcunkra fagyott mosollyal. Kissé kiszámítható dramaturgiai fordulattal e szavak kíséretében villany leolt, majd megint fel. Egy-két instrumentális szerzemény közben lányok le, késõbb vissza, hasonlóképpen, mint az élõhalott Kádár-kori vicc poénjában Lenin az orosz szexújság lapjain, azaz sapka nélkül. A vége felé a copfjaik is kibontják, de a vad herehergelés eddig terjed, tovább csak a közönség vetkõzik. A ráadás kicsit automatikus benyomást kelt, utolsó szám a már megint nem túl formabontó Láfjizlájf, a magyar fülnek oly kedves Leveletkaptamlájf refrén nélkül, aztán kettõt se pislogunk, és vége mindennek.

A nagypolgári közönség nagypolgári módon oszlik lassacskán. Sehol egy hányásfolt, duhajnak érezheti magát bárki, aki akár egy mûanyag pohárra rálép a hirtelen támadt csendben, a ruhatár elõtt meg kiderül, legalább 60 másik gépzenerajongóval egy idõben képzeltem magam nagyon dörzsöltnek, amikor hitem szerint az elsõk közt kotortam elõ a bilétát. Kifelé még egy freudi félreolvasás a plakáton: Loser Phobia Lightshow a Laser Phobia helyett, odakinn pedig ránk száll az ólomszínû Mikulás éjszakája, az éjszakai 78-ason meg egy megdöbbentõ Worluk-imitátor, akitõl nincs merszem megkérdezni, azonos-e.

(Beszámolónk az Infernal Hospital támogatásával jöhetett létre. Ezúton is még egyszer köszönjük, és szponzorálj még! Szponzorálni jó!)


+ andrOID pix