Fiatal, túlnyomórészt női rajongótáborral bíró távol-keleti előadók kapcsán mindig felmerül a kérdés, a lelkesedés a művészetnek szól-e, vagy a hallgatóság legalább ennyire visítozna szuahéli vagy éppen magyar fellépőknek is, ha a műfaj parancsának megfelelően aranyos androgün külsőre fazoníroznák magukat újromantikus ruhatárral? Komolyabb műelemző pedig azzal kénytelen szembesülni, hogy ha mondjuk a rádióban találkozna ezzel a fejhangú énekkel kísért egyenrock dübörgéssel, látvány nélkül, pusztán a hang alapján továbbtekerne-e? A kérdésekre a BLF fenti estje alapján nincs megnyugtató válasz, ott és akkor a dolog működött, sőt a kívülálló számára is tartogatott pár meglepetést.

Naoyuki (gitár) és Isawo (ének) egyébként 2002-ben találkoztak, az utóbbi tavalyi, a Gothika oldalán véghezvitt körútját leszámítva ez az első hosszabb külföldi turnéjuk. Hatásaik között Bowie-n kívül a Bauhaust és a Duran Durant említik sok más mellett, a hazaiak, mármint japánok közül a mifelénk is ismertebb Buck-Ticket vagy a Soft Balletet. Néhány árnyékra vetődés, azaz a semmibe futó sikításhullám után meglepetésszerűen színpadra pattannak, és különösebb fontoskodás nélkül belecsapnak a programadó nyitó számba, refrénje szerint "we are the children of the new century". Ezzel nehéz vitatkozni, Isawo nem is bonyolít túl semmit, csak hagyja, hogy áradjon a lányok természetes rajongása. Ezt amúgy nem nagyon kell hergelni, a frontember a biztonság kedvéért azért előadja a Jézus-pózban, széttárt karral drámázás elölről és hátulról kötelező elemét. Az elején amolyan sárga James Bondnak öltözött elegáns frakkban, később fehér tengerészszerkót és tányérsapkát ölt, sőt hangosbeszélővel kiabálja a mikrofonba, hogy "I love you, I want you, baaaaby". Az alapok (dob és hangminták) felvételről mennek, ami néha elszáll, néha szétdübörög mindent, a műszaki hibák áthidalása alatt a művészek viszont rövid komikus számokkal szórakoztatják a közönséget, pl. a Scary nevű műanyag koponyával – a végén az első sorban landol, további sorsáról nem tudok, vissza mindenesetre nem dobták. A közismerten hézagos japán angoltudásnak köszönhetjük az ismétlődő kérdést, hogy élvez vagyunk-e ("are you enjoy?", amúgy igen), előkerül még egy mikrofonra ragasztott piros villogó és egy csokor fekete rózsa, egyenként egy darab puszival ellátva, majd szétosztogatva. A szünetben felhangzik a Heroes, persze lemezről, a koncert második felében pedig folytatódik az eklektikus szanaszét csapkodás hol elektronikusabban, hol gitárpedálozástól hajtva, néha egy-egy líraibb lassúval. A visszatapsolások végén Isawo búcsúzóul nagyon régi számot jelent be, és tényleg, az idén 40 éves Space Oddity valószínűleg minden jelenlévőnél öregebb. Előadása inkább igyekvő karaoke-szerű, mint bármi más, de hát házibulin sem szokás üres poharat vágni egy haver fejéhez, ha láthatóan mindent megtesz, ilyenkor inkább a meghatottság, semmint a cinizmus szülte vigyorral veregetjük vállon.

Klikk CASE képeihez: