Így hát már jó elõre gondosan szabadságot vettem ki a másnapra, és a fellépést megelõzõ héten szinte csak Combichrist és Mortiis bömbölt a melóhelyen (is), kollégáim legnagyobb bánatára. Az elõbbirõl sajnos csak annyi ismeretem volt, hogy brutális gnóm-maszkban érzi jól magát, úgyhogy gyorsan meg kellett vele is ismerkednem. Amit jól is tettem: az õ zenéjét is pillanatok alatt megszerettem, és már élõben akartam látni, hallani.

A Making Monsters megjelenésekor félve kezdtem hallgatni az új albumot, de szerencsére aggodalomra semmi okom nem volt: ugyanolyan jó, mint az összes többi, már csak az volt hátra, hogy élõben halljam ezt is. A munka végeztével néhány sörrel és vodkával igyekeztem ellazítani, felkészíteni izmaimat az elõttük álló megpróbáltatásokra (amire ugyan nem sok idõm volt, de tudok én nagyon gyorsan is inni).

Mortiis ¾ 9-re volt kiírva, ezért fél 9-kor vettem meg a jegyemet, és sétáltam be a leendõ hadszíntérre, ahol a pultnál rögtön magamhoz is vettem némi folyékony muníciót. Ismerõs arcok persze rögtön akadtak, de sajnos azt kell mondjam, az én korosztályomból (30+) elég nehéz volt találnom. Az persze egyáltalán nem baj, hogy a fiatalabb utánpótlás viszont elég szép számban képviseltette magát: több mint 300 tombolni vágyó jelent meg a hajón.

Kevés csúszással aztán meg is jelentek Mortiisék a színpadon. Az elsõ percben eléggé csalódott voltam: az annyira várt gonosz manó imidzs sehol… Viszont a halálfejsmink is volt annyira jó, hogy gyorsan el is feledtesse velem a kiábrándultságomat. Kegyetlenül kezdtek felpörögni az események a színpadon, még ha nem is úgy, ahogy én azt szerettem volna.

A koncert elõtt hallgatott nóták közül egy sem szólalt meg, amik anno megtetszettek nekem, de egyszerûen nem lehetett ezért haragudni, mert egyre vadabb és vadabb lett odafent a zúzás. Õszintén szólva én azért szerettem volna, ha kicsit több teret kap az elektronikus hangzás, mert ez a metálkodás nem igazán az én világom, de szerencsére annyira profin tolták, hogy kezdtem végre én is belemelegedni. A látványra egy rossz szavam nem lehet, és a közönséggel való kontaktjuk sem hagyott kívánnivalót maga után, bár õszintén szólva ennél sokkal jobbra számítottam.

Setlist:
The Ugly Truth / Way Too Wicked / Gibber / Doppleganger / Closer to the End / Broken Skin / Decadent & Desperate / Scalding the Burnt / Demons Are Back


Az átállás közben ismét volt egy kis idõ sört vételezni és beszélgetni, új ismeretségeket kötni. Túl sokat nem kellett téblábolnunk, hiszen a felszerelés majdnem ugyanaz maradt, ideje volt a Combichrist színpadra robbanásának.

Lemezbemutató koncert lévén nincs mit csodálkozni azon, hogy a koncert fele az új albumról szólt, de nem is volt ezzel semmi baj, mert az elõadásmódjukban, hangzásukban akár a Paff, a bûvös sárkány is ugyanennyire bepörgetett volna minket.

Ismét tetoválások, kellemes sminkek, kátrány és pergõ fények adták a vizuális élményt, mert hát ez az a zene, amihez ugyanolyan fontos a látvány, mint a hangzás, hogy egy mellékhatások nélküli „utazáson” vehessünk részt. Sokan nehezményezték anno, hogy túl nagy szerepet kap a dob mostanság a koncerteken, de véleményem szerint pont az adja a bepörgéshez szükséges alapot, amit a stúdióalbum nem tud teljesen visszahozni.


Szerencsére a fotóapparátom aksijai már az elsõ számnál beadták a kulcsot, így azzal már nem kellett vacakolnom legalább, teljesen átadhattam magam a show-nak, a módosult tudatállapotnak, amit ezeknek az õrülteknek köszönhettünk. Mert õrület az volt. Andy megtett mindent azért, hogy vele üvöltsünk, mozogjunk, ha a középsõ ujját kaptuk az arcunkba, mi is toltuk az övébe, ha vigyorgott, mi is örültünk.

Lehetetlennek tûnik, de ahogy telt az idõ, úgy emelkedett egyre feljebb és feljebb a hangulat az adrenalinszinttel egyetemben. Az Electrohead (videó) egy részére már az elsõ sor kapta meg a mikrofont, miközben Andy fejcsóválva vigyorgott. Mikor aztán Joey-ék elõrehoztak egy dobot, amit a közönség tartott, már teljesen elszabadult a földi pokol. Az ásványvízzel locsolt hangszert csépelte a dobverõkkel, aztán jutott a többi felszerelésnek, refiknek is, amíg vissza nem tért a helyére. Követte õt dobja is, amit aztán elõrerúgott (remélem, senkit nem talált el túl erõsen).


Elérkeztünk a They-hez (videó), ami nekem személy szerint az egyik kedvenc számom az új albumról, talán azért, mert elég erõsen az Icon of Coilra emlékeztet, ami ugye szintén Andy nevéhez köthetõ, majd megint csak a Making Monstersrõl a Never Surrender következett. Ezután el is tûntek egy kis idõre hátul, de az ugyebár várható volt, hogy ennyivel nem ússzuk meg. Nem telt el sok idõ, és már szólt is a Scarred, aztán a Fuck That Shitnél (videó) feltûntek Mortiis-tagok is, egyikük felragadta a másikat, és becsûrte kicsit sztédzsdájvingolni köreinkbe.

Ismét rövid lelépés következett, majd zárásnak megkaptuk a What The Fuck Is Wrong With You People-t, pedig velünk aztán semmi baj nem volt. Innentõl sajnos nagyjából el is búcsúzhattunk egymástól: ismét véget ért egy remek Combichrist-show Budapesten, de valószínûsíthetõ, hogy nem utoljára láttuk õket kis hazánkban.


Pár perc múlva felkapcsolták a lámpákat, és már tereltek is kifelé minket, a még mindig felhúzott adrenalinszintünkkel egyetemben. Azt sem fogjuk már soha megtudni, melyik zenekar lett volna az a bizonyos „+ support”, de így legalább nem fájhat érte a szívünk. Így is ezer hála a szervezõknek, hogy lehetõvé tették számunkra ezt az egyestés tömegpszichózist.

Setlist:
Reclamation / Just Like Me / Follow the Trail of Blood / Today I Woke to the Rain of Blood / Electrohead / Throat Full of Glass / Get Your Body Beat / Deathbed / Slave to Machine / Fuckmachine / Blut Royale / They / Never Surrender
ráadás 1
Scarred / Fuck That Shit
ráadás 2
What the Fuck Is Wrong With You?

estee képei



Kattints a képre és elindul a slideshow!

------