A Yuk felé olyan tavaszi este, amitől magát Claire Kennethet is elkapná az enyhe hányinger. A levegő simogat, talán még az MSZMP utolsó kongresszusa óta üres óbudai betonteknők is eltűnődnek egy pillanatra, nem kéne-e legalább egy kicsit, tétován rügyezésnek indulni, a római oszlopfők meg csak néznek, de hát nem tegnap kezdték. A helyszínen hasonlóan lenge és könnyed légkör, fél 10 felé az előzenekar, a Sanguis In Nocte nagyjából fél házzal kezd. A hangzás jobb a megszokottnál, most már a középkori villanyzene gitárszólók helyett/mellett használatos elemét, a furulya/tárogató/pikulaszólókat is ki tudjuk venni. Az előzenekar szerényen, de meggyőzően teszi a dolgát, a duda vinnyog, a rőzse leng, a szürreálisabb pillanatok meg nagyjából a következők: a színpaddal szemben a kétfős mosh pit (vélhetően gaba és offensive) ássa be magát szokás szerint, és osztogatja a sportszerű taslikat főleg egymásnak, meg egy később is erősen igénybe vett, kincstári vashordónak, de azért előzékenyen felrángatják, aki nem egészen szándékosan került a parasztlengők közé. A jobb szélen szintén kétfős női tánckar az emelvényen, a levegő mögöttük is egyre sűrűbb, csak picit enyhít rajta egy elképesztően távoli arckifejezést viselő Wehrmacht-Gandalf külsejű fiatalember a pipafüstjével. Az egyik dudaszóló közben a frontember hatkarú Warhammer-szörnnyé egyesül már megint két rajongóval az első sorból (nem, nem velük), és valamivel levonulásuk előtt közli a nagy hírt: a SIN is felsorakozott a schyzzo.com mögé az Advoxya Records magyar istállójába, megjelenik az új lemez, az elszállt sztárallűröket meg egy „…és majd nézzétek meg, vagy valami”-ra végződő, botladozó mondattal kergeti jó messze.

A szünetben a feszültség mellett a hő is nő, kívül és lelki értelemben egyaránt. Pár héten belül kiderül, a vezetőség vajon lát-e annyi fantáziát (és főleg pénzt) a vidám gyászhuszár-szcénában, hogy áldozzon rá egy légkondira valót, a páratartalom mindenestre már most kritikus, később még olyanabb. A szemfülesek bevennék magukat a színpad elé, ahol aztán szembesülnek vele, hogy a még szemfülesebbek már bevették, vagy el se mozdultak. Szép lassan torlódik minden, és tanúi lehetünk a hazai gótikum talán első kísérletére az egy irányba bámuló állódiszkó megvalósítására. Ezen értsünk annyit, hogy a közönség elöl préseli magát, mintha mindannyiunk nagy, közös és fekete bélyegalbumába készülődne, és nagy néha hátranéz arra a pár deviánsra, akik ugrabugrálnak is valamit Skin szettjére. Aztán se szó, se beszéd, lenyomott basszusok közt egyszer csak elénk libben Bruno elképesztő, kétszarvú spanyol inkvizítor-szerelésében, és operaénekesi hangján vitatkozni kezd a sárga ragasztószalagokkal meg Das Ich-lógóval díszített zenekari laptoppal, meg a hangmérnökökkel. Néhány rejtélyes „Bjudapeeeeeest…!” után pedig bemasírozik Stefan, az ördög pirosra mázolt, helyi színpadi nyúlványa, és megszólal az elnyomott Én.

Nehéz szavakba önteni, próbálom legalább csöpögtetni: olyan ő, mintha Gandhinak a képébe röhögtek volna a keresztények szeretettel teli poklában. Hiába volt a sok törökülés, az erőszak-mentesség hülyeség, nesze, itt egy szinti, tiéd a legkényelmesebb sarok a kondérban. Velünk maradsz pár eon erejéig, szedj magadra egy kis humorérzéket, és ha majd valami félreértés folytán szabadulsz, mutasd meg, mi virágzott ki mindettől érző kis lelkedben. Pontosan ez történik. Mozgása egy rángógörcsös, eszelős gurué, arca egy istenkáromló, ugyanakkor bűnbánó középkori villanymutatványosé, és fél másodperces grimaszaiba több erő, valamint humor szorul, mint egy egész végzős pantomim-osztályéba. És az az igazán hihetetlen, hogy nem csak ritka villanatokra, hanem végig. Fel-alá sasszézik, ellöki és hívja magától a hangokat, a hallgatóság tagjaival meg úgy bánik, mint óriáskígyó a bebélyegezett egérrel. Szenved, viccelődik, néha lehúz egy kis ásványvizet, és nem tudom elhallgatni, hogy míg egy fényképezőgéptől lenézően fordult el, e sorok szerzőjének mélyen átélt szemgúvasztására pislantott néhányat, bólintott, és úgy ment tovább. A zene mindezek mellett, bármilyen meglepő, nekem szinte a háttérben maradt, és eléggé meg lennék szorítva, ha a rajongók keményebb magja kivont lakktáskatüskével kényszerítene, nevezzek meg legalább egy számot a Gottes Todon és a Destillaton kívül. Ez utóbbi az egy szál ráadás, amit Bruno csak nagy nehezen, harmadszorra akar megérteni, pedig kiabálják vagy százan. Előtte még egyszer azzal forrasztja az együtt üvöltés kötelékébe a megjelenteket, hogy Kain is biztos jobban gyógyulna tőle a kórházban, ha hallaná, és történik még sikertelen próbálkozás egy kellékvashordó kivonszolására, majd rajta történő dobolás, pozícióharc könyökkel, hullámzás, izzadás és testvériség.

Ami ezután következik, az igazán már csak levezetés, nincs benne rendkívüli. A kisteremben a szokásos ügymenet, szögecsfejek, diszkólakók és köztes életformák szeletelnek, a nagyban gótok siklanak és pattognak az átlagosnál ötletesebb slágerlistára. Hazáig bomlasztó eső, cigifüst és megnyugtató balkáni modor a buszon, visszatérés a Szomszédok létsíkjára, de a szétszakadt, majd egy helyen és időben mégis összeállt tengernyi Én emléke marad.

LIQUID FOTÓI















GOTHPUNK FOTÓI








ATIS FOTÓI