Mint egy sorral feljebb említettem, a helyszín teljesen underground, pincében is lehetne (ablak sehol), a padló beton, a fotelek használtak, bár legalább vannak, minden adott tehát a száz százalékig alternatív élményhez. Az elsõként fellépõ Hiteljugend láttán mindenki hátradõlhet: a punk korszerûsített formában, de még 2010 végén is él és óbégat, köszöni szépen. A HJ társadalomkritikája közepesen elmélyült, mint azt ki lehet következtetni, a harmincas évek totalitárius rendszerei (pontosabban a német karlengetõ változat) és korunk gagyihitelekre épült fogyasztói kánaánja közt vél párhuzamot felfedezni, hogy mindezt kõkeményen az arcunkba is tolja. Ha valakinek még mindig nem esett volna le, segít a célzatos színpadi megjelenés (fekete egyenruha, ahol van mit, félrenyalt haj) és a nürnbergi gyûlések zászlóit idézõ piros lepedõk hátul, középen önkényuralmi jelképek helyett euróval. A zenekar sorban elsüti a kézenfekvõ, néha morbid poénokat, mint pl. szárazjég bepumpálása az Euschwitz c. szerzemény közben ("szívjátok a gázt" - szívjuk, mint a kisangyal), vagy a levegõbe öklözés a "Heil hitel" refrénre. Zeneileg semmi különös, gitársikálás, kiabálás, némi lökött beütést talán a Ránki György legszebb Mekk mester-beli pillanatait felelevenítõ szintinyomogatás szolgáltat. Rejtély, meddig lehet még elevezni ezeken az egylövetû ötleteken, bár ki tudja, végül is a Laibach sem csinál mást évtizedek óta, csak politikai paródiában utazik. A humorérzékükrõl híres szélsõjobbos szubkultok még nem fedezték fel maguknak a zenekart, ha netán megteszik, a kiábrándulás gyorsabb és kegyetlenebb lesz, mint a Rammsteinnél.

A Black Nail Cabaret nõi gárdája többet vállalt, hiszen a dekadenciát és romantikát azért nehezebb elõvarázsolni a nagy semmibõl, mint a bassza meg mindenki-életérzést, utóbbi mindenkinek közeli ismerõse. A hideg und halálos díva szerepét sem könnyû összeegyeztetni az érzõ szívû szomszéd lánnyal. A szadómazó hangvételû bemutatkozó szám, a kis színpadi játékkal kísért Veronica (alatta a Hiteljugend tagjai - immár a közönség soraiban - forró férfikettõst rögtönöznek, mint igazi punkokhoz illik, de beleröhögnek) után furcsa kanyarokat veszünk az ábrándos, olykor sötét szintipopba. A Bartender alatt a zenekar kávéval kedveskedik, ami megható gesztus, nem túl formabontó módon bemutatja nyolcvanas évekbeli gyökereit (Flying girl, vagyis Júlia nem akar a földön), a mai hatásokat a szeleburdin pörgetett esernyõk alól (Rihanna: Umbrella), néha saját termékeivel hajszálnyira meg is haladja õket. Ilyenkor pár percre összejön a bûvölet, és szaladnánk a rohanó felhõkkel teli ég alá, kamaszkorunk rétjeire vagy bárhova, de aztán el is száll, és maradunk a szokásos kérdéssel: magyar szerzõink miért nem mernek újítóbb szellemmel csapni az alapok közé? Kezdõ zenekartól tán túlzó elvárás, de a szükséges összevetõk megvannak a BNC-nél is, imádkozzunk, hogy a jövõben karakteresebb irányt tapossanak ki a tûsarkúkkal.

A záró Larry Hangman méltatlanul kevés figyelmet kapott (tõlem is, mert a tömegközlekedõ proliknak, továbbá az újságíróknak el kell érniük az utolsó metrót), pedig a kiragadott minták alapján nekik jött össze a szent grál, póriasabban az est két irányzata, a menõ elektronika és a vicces, ám fajsúlyos mondanivaló egyesítése. Majd egyszer.

SPIDY KÉPEI A BULIRÓL
(78 kép)