Az A38-on összegyûlt tömeget a fenti mélyenszántásoknak valószínûleg a szele sem legyintette meg, a zsúfoltságból, az Osszián-pulcsik számából és a felfokozott várakozást sugalló háttérzajból arra következtethetünk, hogy a közönség régóta spórol a nagy közös lerészegedésre. Ennek tükrében merész ötlet a magas mûvészi igénnyel fellépõ Dyast tenni az elejére, de hát valakinek el kell kezdeni. A - meg merem kockáztatni - ipari-ambient õstáltos együttes 10. születésnapját ünnepli, lassú, látomásos zenéjével viszont kissé magára marad. A hallgatóság érezhetõen nem rájuk vár, de azért illedelmesen végigállja a sorát. Tûzbe nem jön, vagy mert nincs mitõl, vagy az alkoholszint alacsony, vagy elmennek egymás mellett az igények, ahogy jobbára a következõ fellépõ, a Yava alatt is. Ha a Dyas víziója túl modoros vagy éppen magasröptû lehetett a közízlésnek, itt a Fradi-kolbász elvén készült népi kocsmapunkot láthattuk harmonikával, bekiabálással és össze-vissza csapkodással. Legalább a pátosz nem teng túl, és a mélyben ritmikusan rángatózó refrén egy ponton a Kispál-féle rock'n'roll maradék emlékét idézi fel egyenesen a kis lábaskából. Sajnos nem derül ki, a nevük a Star Wars csuklyás guberálói után kapták-e, de páran végre megmoccannak a zajkeltésükre. Meglehetõs ímmel-ámmal, nyilván ott lóg a levegõben a gondosan kidekázott táblázat a kalóriák és az alkohol ideális hatásfokú lebomlásáról, nemkülönben a büfé legendás árairól, amiket korántsem boroskólás fémfejek igényeihez szabtak.

Következik a Moon and the Nightspirit: már e különös meglõtt állapot, hogy e helyi és népi zenekar ilyen helyinek egyáltalán, népinek meg annyira sem nevezhetõ néven fut, megvillant valamit abból, milyen nehéz a korszerû hazafias szellemet ápoló mûvész dolga e lángoktól öleltben. Nagy és dicsõ nemzetek fiaként nem nagy kunszt mellünket döngetni a nyugati szélben, itt viszont, ahol tudatunk nagy része a megalázásokkal bár, de valahogy csak kibekkelt évezredre épül, ugyanebbõl vagy eszképizmus lesz, vagy óhatatlanul megmosolyogtató, patetikus valami. A Moon and the Nightspirit tiszta példa az elsõre - a fellépés körülményei a hangosítást leszámítva gond nélkül reprodukálhatók lennének bármely középföldi kocsmában, száz százalékig organikus és tõrõlmetszett minden. Hegedû, dob, furulya, az énekesnõ talpig csuklyában, nem túl nagy terjedelmet felölelõ, enyhén mantrázó hangja viszont inkább Tibetet juttatja eszünkbe, mint az Etelközt vagy a puszták tábortüzeit. Elõkerül a Hej regõ-rejtem, a csillagfény és a velünk élõ hagyományok alkotó újrateremtésének minden eszköze, tessék, ha valamiért, hát ezért lelkesedni kéne, de mégsem.

Hasonló gonddal küzd az Echo of Dalriada. Már az egy helyben fanyalgó idegenszívûek szemében, mert a közönség megõrül ezért az õszinte és kõkemény Tankcsapda-szerûségbe oltott nemzeti hatosfogatért. Szállongó álomlét helyett dübörgés, villanygitár, hörgõ konferanszié és Arany János verseinek metálba szedése, komolyan, hogyan juttassuk el a ma fásult fiatalságához irodalmunk oszlopait, ha nem így? Jobb ötletem nekem sincs, elöl a jól felkészült rajongók kibontják a piros-fehér-zöldet, csak én álldigálok elárvultan az örvénytõl kicsit balra. Feltehetõen a csökevényes nemzeti érzés a felelõs, mint fent. Közben egyébként folyamatosan mélyül a talaj, a hajó rezgésén kívül hol ropogós, hol nyúlós maradványokba találhat teli talppal, aki nem figyel. Elõbbi hányadból ami nem olvad el idõvel, netán zöld, az a (sörös)üvegszilánk, ezt viszont remekül ki lehet piszkálni a bakancsból a másra úgyse nagyon alkalmas szünetben.

Talán csak a sznobizmus láttatja így, talán tényleg tapintható a különbség a hazai zenekarok és minden olyan fellépõ közt, akik elsõ percüktõl fogva normális levegõt szívtak normális tájakon, röviden: a finn etap elsõ hulláma, a Kivimetsän Druidi végre magával ragadja a langyos sehova se tartozókat is. Valamilyen druidákról lehet szó, a hangzás pedig sodró hõsmetál és fantasy-háttérfutamok keveréke. Nem értékelhetõ eléggé e pózokba bújt mûfaj kifigurázása, azt legalábbis, ahogy a férfi vokalista komplett cirkuszi szerelésben, ahogy illik (láncing, válltüske, szõke sörény, "denevérrel karamboloztam"-smink), jajdegonoszvagyok-hangon kaffog a mikrofonba, nem lehet vigyorgás nélkül nézni. Partnere az üveghangú, piros hajjal és lehetelnyi S/M-beütéssel bíró szadókirálylány, és néha beszáll a félmeztelen, felnyírt hajú másodgitáros fiatalember, aki ebben a puccos színtársulatban éppen visszafogott, keménymagos külsejével tüntet. Az õ tisztje továbbá, hogy idõnként mutatóujjal a levegõbe keverve pogózásra szólítson fel az „I wanna see some moves in the fucking mosh pit” szavakkal, és ez az est elsõ olyan szakasza, ahol néha bíztatnia se kell.

Furcsának tûnhet, de e kedélyes csúcspont után jöhetett bármi, visszaesésnek hatott, és a lélekben mindvégig érintetlen ivócsanakokkal várt sztár, a Korpiklaani tényleg így is járt. Már az egy szál magányos szemlélõ szemében, mert amikor feltûnnek, a hallgatóság végre elengedi magát, mint aki végig másra se tartogatta a locsolkodást és a percekig tartó tömegszörfölést. A színpad központi, sõt egyetlen eleme egy kedves, bolyhos szarvasagancs koponyával együtt, de ez nyilván csak a metál eredendõen sötét szellemének tett gesztus, nehogy ellenpont nélkül harapózzon el a vidám, alkoholista nyugdíjas büfé-hangulat, ami a mûvészek minden ízületébõl sugárzik nyikorgás helyett. A népzenész bácsik már nem fiatalok, szakálluk hosszú, ennek ellenére a kulturális, nyelvi és korosztályi nehézségeket leküzdve szinte gond nélkül kommunikáltak a rajongókkal, bár ez az olyan egyszerû mondanivaló esetében, mint a „sört, sört, szaunát, fenyõsuttogást, még egy sört”, annyira nem lehet nehéz. Az egyik fennakadás akkor áll elõ, amikor a frontember egy Black Sabbath-riff után feltette a kérdést, mit hallanánk szívesen, és ha a magyar közönségnek hinni lehet, legkedvesebb Korpiklaani-számuk címe az „Õõõõõõõõõõ”. Kedvencük nevét azért még tudják, szépen skandálják levonulás után, de hiába, ráadás nincs. Afterparti is csak szórványosan, Bence és Jesper zenéire pár barbár dülöngél csoportosan. Az igazi összviking harcos ilyenkor már a sarokban hever, a Valhallára meg a sör árára gondol, a ruhatárossal vagy az ellenõrrel küzd valahol.

FOTÓK: kocos_tunder