Az est kissé fokuszálatlan kezdeti íve az első pillanatban látszik, amikor a talpig lovaglócsizmás és napszemüveges Bain Wolfkind ahelyett, hogy nagyvilági farkaskanhoz hasonlóan, elegáns félkörben grasszálna a placcon ostorként vagy villámerejű farokként pattogtatott mikrofonkábelével, önmaga ketrecbe zárt klónjaként bizonytalankodik fel-alá pár lépést a színpadon. Mögépakoltak valamit, nincs meg az élettér, bár a dekadens ötvenes évek egyszólamú perverzkedéseit nyomja kötelességszerűen, ahogy kell, és ott a kezében a lengetendő viszkisüveg is, a közönség alig tehet mást, mint elnéző mosollyal figyeli. Aki látta őt igazi valójában, az sajnálhatja igazán ezt a mostani, önmagához és a rongyosra használt pinup-poszterek szelleméhez egyaránt méltatlan alibifellépést, és ezen a napsütötte tájon rohangáló, némán visítozó Russ Meyer-tőgycsodák sem javítanak semmit a kivetítőn. Maga Bain is beláthatja, legkisebb arcvesztés itt a visszavonulás lehet, vagy nem látta be, csak nincs kedve, mindenesetre rövid és közepesen lelkes küzdelem után, amit a recsegő keverőpulttal vív, fogja magát és függöny. Nagyjából azon a ponton, amit a fellépése felének véltem, valójában a vége lett.

Nehezen értelmezhető, de legalább nem túl hosszú szünet után a Deutsch Nepal, azaz Lina Baby Doll áll a helyére. Borostásan és elhasználtan, ami nem lenne feltétlenül hátrány, ráadásul az ő műfajában menetelni sem kell, rejtelmes és transzcendens üvöltéseket egy helyben a mikrofonra fonódva is kiadhat. Él is a lehetőséggel, de talán elődje, a lusta farkas szelleme telepedett rá a helyre vagy csak a kéznyújtásni távolság szünteti meg a mitikus távlatokat, nem tudom, a koncert minden ereje ellenére kicsit olyan, mintha öregedő kebelbarátunk házi projektjét néznénk, amit végre, évtizedes készülődés után hozott elő a garázsból. Örülünk, csak megint nem tudni, a hatás mekkora hányadát teszi ki a személyes rokonszenv és mekkorát a csillagközi terek, mély szakadékok, hasonlók érintése és efféle nagyralátó dolgok, melyeket elvileg bemutatna zenéjével.

A közönség megtört sorait és az ősök szellemét végül az est egyetlen többtagú csapatteste, a Blutharsch rántja egybe. Mondanám, hogy esetleg a fenti pampogások hatására tudat alatt azzal őrzik a valhallai hősök méltóságát, hogy nem mutatnak belőle semmit, azaz sűrű műfüstbe borítják, de ez valószínűleg a koncepció része volt nélkülem is. Furcsának tűnhet, de ennek az egyszerű eszköznek igenis megvan az ereje, főleg amikor csak 4 gyertyát látni belőle. A ködből a fergetegként örvénylő, körkörösen újra meg újra kilibbenő zenei rohamokat mondták már sok mindennek katonai poptól neofolk pszichedelikus indusztriálig, itt lóhátról kardlengető gitárzenét kaptunk egyre erősebb nekilendülésekkel a jó értelemben vett hagyománykövető fajtából. A hallgatóság egy része menetel, a másik hedbengel, az égett ízű füstből néha elénk álló, aztán visszasüppedő legendák közelében érthetővé válik még Conan benyögése is Cromról, az istenről (a felettünk álló hatalmak ha segítenek, jó, ha nem, dögöljenek meg, valójában tehát nem állnak felettünk, nincs szolgaság), és az elszánásból tán még az éjszakai buszra is marad egy adag.