LAIBACH + JUNO REACTOR, 2009.12.14. / PECSA

Várakozással teli indultam a Petőfi Csarnokba hétfőn este, hogy lássam a Laibach – Juno Reactor kombót. Elsőre furcsa párosításnak tűnt, az indusztriál réteg és a goás/psytrance-es réteg nem igazán szokott együtt bulizni, de a Juno-nak vannak Laibach feldolgozásai így gondoltam lesz majd közös zenélés meg ilyenek. Így visszatekintve valóban furcsa volt, a két koncertnek ugyanis nem volt közös pontja a Juno és Laibach által is előadott God is God-on kívül. Nekem, ennek ellenére bejött ez a párosítás, de sokaknak sajnos nem.

Megérkezünk, látom, hogy sajnos nincsenek túl sokan, az est folyamán olyan 5-600-an lehettek. Mivel a Pecsában nem lehet rágyújtani az emberek többsége a kis kocsmarészben tömörült és füstölt a koncert kezdetéig teljes gőzzel. Találkozom sok régi ismerőssel, úgy éreztem a Laibach tábor az erősebb, ők viszont nem ennyire nyitottak zeneileg általában.

Mindenféle monumentális intro nélkül elkezdődik a Laibach koncert a mostanában már náluk megszokott lassúságban. Az elején kissé csalódottan szemlélem a dolgot, mivel én nyáron láttam Kölnben egy „rögtönzött tuti ütős Laibach best of” koncertet, és bár szeretem a Volks albumot, ennyiszer koncerten azért nem a legjobb. Persze nem csak arról az albumról játszanak, de a tempó sokak számára csalódás. Miután abbahagyom a fotózást és teljes figyelemmel elmerülök a koncertben, máris mosoly ül az arcomra. Lassan észreveszem a koncepciót a dologban, és nagyon tetszik, ahogy minden szám csak egy picivel gyorsabb vagy több hang van benne. Számról számra építik fel a koncertet, folyamatosan fokozva az emberek figyelmét. A végére kiteljesedik a zenei élmény, és mintegy végső csapásként szólal meg az elmaradhatatlan sláger, a Tanz mit Laibach, ami most nekem nem is hiányzott igazán. Természetesen volt sláger bőven, voltak új számok és régiek is, jó kis egyveleget válogattak össze na.

Én naiv azt hittem, hogy majd valahogy belopakodik a Juno a színpadra és átvezetik egy közös God is God-dal vagy ilyesmi. Persze nem így történt, egy jó fél órás szünet következett, amit ismét a kiskocsmában töltött az emberek fele. Hallottam jó és rossz véleményeket a koncertről vegyesen. Ahogy azt gondoltam, a Junora egy már megfogyatkozott közönség várt, az se igazán lelkesen. Én még nem láttam élőben a Juno Reactort, így engem teljesen magával ragadott a csökkentett létszámú „afrikai delegáció”. Kezdjük ott, hogy szeretem, ha egy zenekar ad a látványvilágra is, és a harci díszbe festett afrikai dobosok eléggé elindították a képzeletem. Mindehhez társul egy teljesen jó kis „törzsigoa” és máris úgy érzem, hogy valahol a vadregényes természetben táncolom épp valamelyik ritustáncot. A közönség eleje őrült táncba kezdett, míg a többiek csak állva nézték a raszta hajú fekete énekest, pedig erre a zenére állva maradni elég nehéz. Ben Watkins a szinti mögött, mintha a Sweeney Todd-ból lépett volna elő, az énekesnő az estélyiben kissé punkos séróval szintén nem volt mindennapos. Már a koncert felénél úgy éreztem nem tudok tovább táncolni, de a következő szám mindig meggyőzött, hogy ropni kell. Volt itt is sláger meg régebbi nóta is vegyítve az újakkal, a több mint egy órás koncert rendesen megmozgatott mindenkit, aki nem csak a Laibachra jött. A ráadást már nem bírtam, inkább széket és sert kerestem magamnak, így bementem a kis kocsmás részbe, ahol az ősindusztirál arcok sörözgettek és várták, hogy vége legyen a szerintük rettenetes koncertnek. Csatlakoztam hát hozzájuk, majd miután elég hamar kirúgtak minket, taxit fogtam, mert hazamenni nem lett volna erőm.

Összegezve az élményeket remek kis koncertek voltak, így év végére tökéletes zárásnak bizonyult.


Klikk DAVINA képeihez:



Klikk LOLITA képeihez: