Vasárnap dél és környéke: After Forever
avagy: igen, véget ért a találkozás az örökkévalósággal
Reggel
Puppy után. Szomorúság, részemrõl összerámolás, majd hosszas vacillálás: vajon a lágy részeknél meglehetõsen hiányos sortot, vagy a csatakos tréningnadrágot (ami legalább fekete) vegyem föl. Miután viszont beindult az égi hõsugárzó, gyorsan döntöttem.
Utolsó alkoholmorzsa elfogyasztása, kellett ez nekem, ennyi erõvel akár kést is döfhettem volna nemesebb szerveimbe. Na mindegy, követtem a lassan a
Doors Open zenekar következõ fellépésére igyekvõ
eGr-t és társait.
Rövid ejtõzés A kõnél, majd besurranok (asszem egyedül) az
After Forever fellépésére. A csapat egész jó, a gótikus metál vizein eveznek, hörgés alig, túlspirázottan szép nõi hang nincs, tehát kellemes csalódás. A hölgyemény testhez álló fekete ruhában feszít, és a többi tag sem vitte túlzásba a hûdegótvagyok mentalitást, lazán befértek volna ruhaügyileg egy átlagos metáltalálkozóra.
Nekem külön élvezet volt, amikor az énekesnõ bejelentette, hogy ugyanmár most nem saját szám jön, és egy régi jó ismerõs gitárfutamot hallottam. Csak nem? De!
Iron Maiden -
The Evil That Men Do! Úgy kb. az egyetlen nem unalomig ismételt téma a
Maiden-tõl, nincs belõle különbözõ címeken 378, és ráadásul gyönyörû!
A közönség meglepõen kicsi volt, mondjuk ez köszönhetõ lehetett a túl korai (kb. 13:00) kezdésnek. Na meg szerintem az átlagos beöltözõs gótnak ez a csapat nem volt túl vonzó. Nekem viszont tetszett. :)
Sajnos nem tudtam végig maradni, mivel az idõ rögvest szarba fordult, futhattam vissza a sátrakhoz pakolni. Így ugyan nem láttam a koncert végét, de legalább jól megáztam a semmiért. Van ez így. :(
After Forever (kellemes metál, nem túlspirázva)
7/10
Shir-Khan
Vasárnap: Deathstars
avagy: fekete lyukak a tehetség univerzumában
Bepakolás megvolt, szarrá ázva, de legalább büszkén állok a kb. 30 perces zuhé után a busznál. Majd kisebb hányattatások után (már nem emlékszem, hogy mi mikor volt pontosan, de asszem a 14 óra körüli reggelimért mentem) azon vettem észre magam, hogy szenvedek.
Ugyanis az étel a koncerthelyszínen volt a legjobb a legolcsóbban (bármily meglepõ), tehát a virsli-mustár-zsömi párost bent fogyasztottam el a másik
Attilával egyetemben. És, mivel meglehetõsen közel voltak, közvetlenül hallottam a
Deathstars-t.
Alapból sem vagyok a nevezett csapat rajongója; az elõször
Dissection, majd
Swordsman nevû bandák tagjai nyomják zenéjüket ezen a néven, kissé átalakulva, és behozva valamilyen szinten az elektronikát. A problémám: miért hívja minden elektronikát használó metálcsapat IPARI zenésznek???
Mert õk ezt teszik. És mellette újra lepárolják eddigi munkásságuk zenéjét, ugyanúgy befújják magukat 3 tonna festékkel, az egész olyan, mint a fremenek ruhája a
Dûnében: mindent visszaforgat, és ráadásul bûzlik.
Ráadásul IMHO nem is jól csinálják. Albumon még egész jók lennének, így élõben viszont már jobban kisüt az a "valami hiányzik" feeling, ami már a cd meghallgatásakor is erõt vett rajtam.
Ráadásul még
Billy Idol White Wedding címû számát is feldolgozták, ami felvet bennem egy kérdést: oké, hogy a szöveg megmaradt, de a feldolgozásnak nem kéne a HANGULATOT is visszaadni?
Nem is szaporítom tovább a szavakat, fikázni könnyû, mondhatják egyesek. Mindazonáltal szerintem a csapatnak bérelt helye van az idei
Zillo Hall Of Shame-jében.
Deathstars (a zúzás még csak-csak, de egyébként futottak még kategóriás versenyzõ)
3/10
Shir-Khan
Úgy döntöttem írok pár szót a
Deathstars-ról is, hogy ne higgye senki azt, hogy csak pozitív csalódások értek.
Õszintén? Szar volt. Az énekes félmeztelenül, fehérre mázolt arccal rohangált fel-alá a színpadon. Akkor ott az jutott eszembe, hogy úgy látszik még mindig nem sikerült átvedleniük a black metalosból industrialissá. Mármint külsõleg. A hangzás felejthetõ volt, az énekes hangja nagyjából olyan volt, mint a lemezen... kivéve azokat a hörgéseket, amik kicsúsztak néha-néha a száján. Nem is maradtam tovább 5 számnál, egyszerûen nem tudtam végignézni, mert halálosan untam. Egyetlen fényfolt volt a sötét égen az új gitáros, aki leginkább egy kígyóra emlékeztet, de a haja nagyon bejött (derékig vagy az alá érõ fekete rasztahaj...) .
Szerettem a
Deathstars zenéjét, egészen a koncertig. Nem érték el azt a színvonalat, amit el kellett volna. Örülök is, hogy a barátnõm nem látta õket, szerintem sírva fakadt volna.
TheWretched
Vasárnap: Schandmaul
avagy: Der letzte Tanz
Most pedig elérkeztünk ahhoz a koncsertóhoz, ami nekem a legjobb meglepetést okozta.
Vége a
Deathstars fellépésének, végre kifújom magam, ezt is túléltem. A
Schandmaul-ról ugyan egy társam beszélt, õ se jókat, de akkor is csak jobb lehetett. És jobb is lett.
Már a hangolás során éreztem, hogy itt valami vagy nagyon jó lesz, vagy hatalmas bukás. Ugyanis nézem nagyban a színpadot, és mit hallok? Valami fúvós? Hegedû? És ez meg mintha skótduda lenne. Nyami. Általában szeretem a stílusra nem jellemzõ témák bedobását (pl.
PIG ipari salsája), de sokszor nagyon el tudják baszni a lehetõséget.
Aztán elkezdõdött a koncert, megjelent szépen sorban egy hegedûs és egy fúvósos hölgy, majd egy gitáros (arra most per pillanat nem emlékszem, dob volt-e, de asszem igen), nagyon jól szóltak a hangszerek, majd belibbent az énekes (aki elõször nem volt túl szimpatikus nyitott kabátja és félmeztelen felsõteste miatt, nem kedvelem a bájgúnárokat), és egy remek koncert vette kezdetét. Volt minden, ami szemnek-fülnek ingere, sokszínû zene, jó koreográfia, barátságos hangulat.
A zene egy folkosabb modern rockra emlékeztetett, de nem nyomta el a gitár a finomabb hangokat, nagyon megmozgatta az embert a zene és az énekes hangjának összhangja. Szólt gitár, furulya, valami nagyobb kiadású fúvós, hegedû, skót duda, tekerõlant, tangóharmonika (!), asszem más nem.
Kevés olyan koncert volt, amit az elejétõl a végéig áttáncoltam, ráadásul tapsoltam is, pedig a tenyerem még mindig sajgott az elõzõ nap miatt!
Persze én örültem volna egy kis ráadásnak, volt is, de nem elég... :(
Külön pikantéria, hogy ha jól hallottam még idén valahol a
Fear Factory-nak fognak elõzenekarni; morbid, nem?!
Schandmaul (az utolsó nagy tánc a Zillón)
9/10
Shir-Khan
Vasárnap: D. A. F. (Deutsch Amerikanische Freundschaft)
avagy: egy eretnek vallomása
Vége a
Schandmaul-nak, kivonulok a koncertterületrõl (közben összefutok
eGr-rel, aki befelé tart), kicsit tengek-lengek, majd visszatérek, mivel a koncert elõtti hype-szint nagyon magas volt, biztos jó lesz, és egyébként is, EBM legenda!
Tehát elhelyezkedek, egyelõre csak hátra, majd befurakszom, ha tetszik. A tömegtõl egy gombostût nem lehet leejteni (ezt mondjuk nem próbáltam, de valószínû).
Várakozás, majd megjelennek a zenészek. Egy dobkészlet (mi???), szinti, majd hozzájuk három ember. Rákezd a szinti, jól szól, csak a basszus lehetne egy kicsit hangsúlyosabb.
És ekkor jön a sokk: a dobos elkezd dobolni (ugyan mi mást is csinálhatna?). Basszustúladagolástól még kevesen haltak meg, de ez egy tó mellett játszva durvább, mint a dinamittal halászás. Az alap egy kissé durva, fiúk, ugye nem a technika hiányát akarjátok leplezni a túlbasszolással?
És ekkor, mintha ez nem lenne elég, megjelenik az énekes. Mit is mondtam a bájgúnárokról? Kb. 50-es férfi kigombolt fekete selyemingben locsolja magára a vizet. Jaj de jó. De most komoly. Vagy mégsem?
A dob annyira ural mindent, hogy a szintit sziszegését szinte nem is lehet hallani. Nem csodálom, hogy akkora fülvédõ kellett a dobosnak.
A végeredmény: dobgéppel, kissé pincésebb hangzással csúcs lett volna. Így viszont olyan sokkot kaptam, hogy inkább a szubkultúra két hölgytagjának lábmunkáját (és persze a csatolt részek riszálását) néztem a koncert helyett, és egyszer még el is aludtam (!!!) rajta egy kb. fél percig.
Szerencsére csak egy ráadás szám volt, ami mintha már ment volna korábban, max. remix v. verzsön.
D. A. F. (EBM-telen EBM, dobamortizáció a csúcson)
4/10
Shir-Khan
Na ez az amit nekem is meg kell írnom...
Objekt.
Tanz mit Adolf Hitler! Nekem a
DAF otthon hallgatva valahogy nem ütött akkorát. Így érdeklõdve vártam a koncert kezdetét, mert mindenki mondta, hogy kurva jó szokott lenni, meg hogy szeret így utazni...
DAF-ból az elektronika olyan rendesen meguralt, hogy simán elvesztettem a valóságot, és csak az elektronikus ritmus hajtotta testem. A lábaim pedig a tüdõrezgetõ basszus ütemekre emelgettem. A zenéjük olyan energia bombaként hatott rám, mint az ELITE-ben, amikor a sok köcsög anarchista kalózt eltûnteti a radarról. Mellettem csak
eGr,
kisANDROID maradt, olyan szinten extázisba kerültem, amit még szinte soha sem éreztem. A közönség valahogy megszûnt számomra. Számok között persze dukált egy kis jéger amibõl legalább 4-et el is fogyasztottunk, ekkor mindig nyugtáztam, hogy nem csak 3-an vagyunk. Amikor pedig visszajöttek még egyszer, akkor
eGr-rel boldogan nyugtáztuk, hogy hamar ment a zugáben. Aztán még egyszer lezúztuk a muzsikát majd én a
Zillo legjobb koncertélményével gazdagabban elmentem sörért.
Dr.Totentanz
A
DAF mindig is használt dobost.
Robert (aki most szintizett) élõben régebben dobolt, a szinti meg szalagról ment.
Nekem nagyon tetszett a
DAF, persze nagy rajongója is vagyok a zenekarnak. Hihetetlenül elkapott ez a minimalista hangulat. Dob, basszus, ének, semmi cicomázás, semmi csipkézés, csakis tiszta ütõs (õs) EBM. A szövegek is jól ott vannak. Sok problémájuk volt a
DAF-nak régebben a szövegek miatt. Mostanra áttételesebben fogalmaz
Gabi, de a mondanivaló továbbra is igen éles és súlyos.
motyo
Vasárnap: The Crüxshadows
avagy: A kereszt árnyékába soha nem süt be a nap
Vége a német-amerikai barátok fellépésének, egyeseknek felüdülés, másoknak megrázkódtatás, de hát így van ez, ízlések és pofonok.
Hatalmas készülõdés a színpadon, megjelennek a
Crüxshadows standard színpadi háttérelemei, eltûnik a mikrofonállvány, elhelyeznek egy forgatható kameraállványt a fotósgödörben.
Közben a csapat tagjai is sorban megjelennek: két táncos-vokalista lány, egy nõ hegedûvel, egy szintis, egy ürge elektromos gitárral, és
Rogue.
Elkezdõdik a koncert, minden éneklésre is befogott tagon fejmikrofon (ekkor még nem tudjuk, miért) . A
Crüxshadows koncertjein megszokott módon minden szám elõtt rövid bevezetõ szöveg, az egyetlen probléma, hogy inkább a pörgõsebb elektronikus számaik mentek (
Resist/R,
Into The Ether) mennek a lassabb, érzelmesebb számok helyett, amiket én jobban szeretek.
A show azért nem rossz, a kezdeti tunyaság után eléggé belendül a tömeg, tánc, mosoly, tombolás. Azután
Rogue rájön, hogy túl kicsi neki a színpad, és a koncert kb. 50%-át a rácsozaton vagy a tömegben tölti, a
Deception alatt még egy nézõt is bevisz táncolni a fotósverembe.
Külön pozitívum lehetett férfitársaim számára, hogy
Rogue mellett voltak dekoratívan öltözött hölgyek is a színpadon, így amikor
Rogue éppen a nézõtér felsõ részén énekelt, nézhettük a táncoslányok nagyon jól kimûvelt mozgástechnikáját.
Egyetlen nagy probléma volt azért: úgy látszik, hogy a
D. A. F. után nem vették vissza eléggé a basszust, így alig lehetett hallani a hegedût és a dallamos szintifutamokat.
The Crüxshadows (hoztak egy formát, de tõlük többet vártam)
7/10
Shir-Khan
Peek-a-boo!!!
(A koncerten dumálás érdekes eredményeirõl)
Az elsõ sorokban állva az ember sok olyan dolgot láthat egy koncerten, amit messzebbrõl már nem. Így volt ez az alábbi szórakoztató intermezzo esetén is.
A
Crüxshadows koncert során, mint már említettem,
Rogue folyamatosan a rácskorlát környékén rohangászott, és egyszer elindult, hogy kezet rázzon az ott álló rajongókkal.
Ekkor vehette észre azt a két lányt, akik az erõsítõktõl kb. 6 méterre (hogyhogy hallottak?), az elsõ sorban ülve összehajolva beszélgettek. Úgy látszik, szúrhatta a szemét, mivel azonnal felpattant a korlátra, és ráfeküdve tõlük kb. 1 méterre énekelt tovább.
A két leányzó azért hamar észrevette, hogy mindenki õket figyeli, és erre felemelték a fejüket. Egyenesen
Rogue szemébe néztek. Ugrottak is rendesen. :)
Shir-Khan
Vasárnap: In Extremo
avagy: extrém hangulatban extrém zene = nem feltétlenül jó
Véget ért a
Crüxshadows, felemás érzések a fejben, meg egy olyan koncert ígérete, amit nem igazán vártam. Utolsó centek huszadszori átszámlálása, mire van még elég zs, fogyott rendesen, hogy a macska dugja meg.
Hangolás megy rendesen, elég sokáig, színpadképként egy hatalmas háttérkép, rajta az
In Extremo jele és neve, egyébként egy középkietlen tájkép, nagy dob oldalt elhelyezve, emelvény középen, szónoki emelvény az énekesnek elõl. Ilyen szinten átrendezett színpad még talán az
A. S. F.-en volt.
Majd végre megkezdõdik a koncert (adalék: én közben jártam egy kb. 15 percet, tehát ez volt talán a leghosszabb készülõdés), soktagú zenekar dudákkal, hárfával, minden egyéb szépséggel be, tömeg nagy, biztosan nagy helyi kedvencek.
Engem viszont valahogy nem fogott meg. Talán annak köszönhetõ ez, hogy már inkább indultam volna haza (kissé besokalltam), de annak mindenképpen, hogy az énekes nem volt egy olyan közvetlen egyéniség, mint mondjuk a
Schandmaul-é, kissé fölényesnek tûnt számomra. Azt viszont nem szeretem. Ráadásul már volt aznap egy hasonló zenét játszó banda, amit épp az elõbb említettem, és az
In Extremo teatrális showja nem hatott meg annyira.
Pedig bevetettek mindent: állított dobon oldalról dobolás, pirotechnika, vendégénekes (ne kérdezzétek, ki volt), középkorias ruhák, mindenfélemásamimárnemjuteszembe.
Így történt, hogy ezt a koncerten hátul borongtam végig, mint egy jó nyavalygógót, majd a vége után jó pocsék hangulatban távoztam, megcéloztam A követ, és lassan már el is indultunk haza.
A fesztiválból még egy kb. utolsó számnyit hallottunk, a
Within Temptation elsõ dalát, de õk már annyira nem érdekeltek senkit, hogy távoztunk. Utána út haza kisbusszal, valaki mulatós hangulatban, valakit az elõbbiek idegesítenek.
In Extremo (Lehet, hogy máskor tetszettek volna)
6/10
Shir-Khan
