Érdeklődéssel mondtam igent egy barátom hívására, hogy menjünk el erre a fesztiválra. Érdeklődéssel, mert fellépett egy kedvencem, a NIN, és sok olyan rockzenekart nézhettem meg, amelyek jó zenét játszanak, de koncertjeikre nem mennék el amúgy. Figyelmeztettek, hogy nem az igényességéről híres a rendezvény, de nem foglalkoztam vele, mert gondoltam és reménykedtem, hogy túlzás is.

Péntek délelőtt érkeztünk meg a puszta közepére, ahol a rendezők már irányították az érkező kocsikat a parkolóhelyekre. Nickelsdorf Ausztriának az egyik csapadékos része, de ha szárazság van, akkor nagy por van. Viszont közel van a hármas határhoz, az osztrákokon kívül magyaroknak, szlovákoknak is jól megközelíthető, de sok bajorral és csehvel is találkoztunk. A puszta közepén lévő fesztivál nem zavar senkit, viszont ezért a megközelítése is nehézkes.

A belépésnél öt eurót kell fizetni koponyánként egy kuponért és szemeteszsákért, amit ha megtöltünk, a kilépésnél a pénzünk visszakapjuk a kupon ellenében. Sajnos az igénytelen magatartást láttuk labanc vendéglátóinknál, mégpedig, hogy szemetelnek ész nélkül. Hova lett a környezettudatos nyugati nevelés és kultúra? Na persze szemeteskonténerekkel se találkoztunk. Egy CMC-idézet jutott eszembe: saját mocskában fetrengő emberhorda

A bejáratnál kaptunk még egy igen hasznos nyakbavalót, egyik oldalán a hely térképe, a másikon pedig a koncertek időpont szerinti bontása volt. Két színpadnál meg lehet ezt valósítani, de több programnál már sajna nem. Néhány esőkabátot is beszereztünk, amíg a beengedők mellett fogytak az üveges sörök, mert csak plasztik- és fémdobozokat lehet a kemping területére bevinni. A koncertek területére már azokat se.

Első nap a kék nagyszínpad fellépői vonzottak kezdetben. A Disturbedre értünk oda, akik 96-ban alakultak, nu-metal bandaként tartották számon most meg alternatív rockként skatulyázzák be őket. Az ötlemezes chicagói banda nem hagyott bennem maradandó nyomot, bár nem játszottak rossz zenét. Következő a szintén amerikai Mastodon volt, akiket leginkább a Toolhoz tudok hasonlítani. Bár a Zajlik így írt róluk: "a progresszív, sludge, noise, jazz, és hardcore motívumokkal tarkított metalt játszó banda". Szóval elég vegyes és nehezen behatárolható zenekar. A szintén ötlemezes Mastodon elejét tudtam csak meghallgatni, de leszűrtem, amit kell 20 perc alatt, profi zene, jó megszólalás, kár hogy kezdődött a Faith no More a másik színpadon, de a többiek maradtak és nyomultak teljesen előre a Metallica miatt.



A második, vörös színpadon stílusosan pirosban volt Mike Patton, sétapálcával és mikrofonnal a kezében nyomta végig a koncertet. A többiek pedig fekete-fehérben, mint egy szalonzenekar, úgy néztek ki. Megdöbbentő volt. Ráadásul a könnyedebb számaikat játszották előbb és fokozatosan durvítottak be és a koncert előrehaladtával egyre keményebbek és lendületesebbek lettek. A szokásos jól ötvözött könnyedség és keménység, ami jellemző rájuk, most ismét sikert aratott mindenki körében. A többiek közben meg Slipknotot néztek és annyit mondtak az egészről, hogy ha nem lenne a nagy show és image, akkor a darálós gitár nem érdekelne annyi embert. Én meg közben egyre előrébb keveredtem a Nine Inch Nailsre várva, ami miatt elsősorban jöttem. A koncert elején régi és új számok mentek váltakozva és a halvérű „sógorok” a nagy slágerekre indultak csak be, mint például a Closerre. Trent hozta a veszett pörgős formáját, egy helyi újság szerint mikrofonállvány-rugdosásról szólt csak a koncert. Érdekes vélemény. Ami meglepett, hogy a kedvenc számomra, a Wishre alig volt valami mozgás. Nagyon jól összefoglalta számomra az egész NIN-munkásságot a koncert, bár nem volt igazán jó a közönség és így az egész koncertélmény. Mindenesetre ami fura volt, ahogy a koncertnek vége lett. Ment a Head like a hole és egyszer csak a refrénnél elsötétedik a színpad és kihuny minden fény. Mi énekeljük tovább a refrént, miközben Trent lerohan és aztán a többiek, és nem jönnek ki, aztán nemsoká felkapcsolódnak a fények és halljuk a távolból a Metallica zenéjét. Nahát ilyen véget, mondom kissé bizarr még NIN-hez képest is. Aztán megtudom: áramszünet volt. Hát így jártunk a ráadással. Rohanok át a kék színpadhoz és közben hallom, hogy a kedvencemet játsszák Hetfieldék, a One-t. Jellemző a fesztivál monumentalitására, hogy a 7 perces szám végére se értem oda, csak a következő szám végére. Amint azt megtudtam vasárnap az újságokból, 160 000-en voltak első nap. A fesztivál magyar képviselője pedig későbbi levelemre elmondta, hogy nem nyilvános a látogatók számadata. Na ha a helyi újság is megírja, akkor most milyen is? Na mindegy.



A NIN utolsó fél órájában elkezdődött az, ami megkeserítette a fesztivált sokak számára, az eső. Miközben mentem Metallicára, látom, hogy a zenekar pólóját viselő emberek tömege vonul velem szemben a sátraik felé teljesen elázva. Valahogy a „fémecske” rajongók nem annyira fanatikusak vagy csak ezek voltak ilyenek, akik nem tartanak ki zuhogó esőben sem a kedvencek mellett? Szerencsére a régebbi számaikat adták, amiket jobban ismerek, egymás után jöttek a slágerek és ez feledtette velem, hogy milyen is vizes pólóval a kezemben egy szál esőkabátban állni és dideregni. Sajnos nem volt különösebb látványosság a koncerten, amit vártam volna és néha úgy éreztem, eltűnik a négy ember a minimalista színpadon. De összességében nagyon jó koncert volt és visszafelé ballagva azon tanakodtam, hogy igen, őket is látni kell egyszer minden zeneszerető embernek. Lefekvés közben azon gondolkodtam, hogy jártam mindkét színpadnál és hallottam a hangzást. Hát azok nagyon rendben voltak és a kezdések is mindig mindenhol pontban, ami azért nekem kicsit idegesítő is volt, de egyben megnyugtató is, de ez az én végletességem és zsörtölődő természetem hibája.



Az éjszaka további része is esővel telt és sajnos másnap estig esett. Vasárnapi újságok szerint Woodstock óta nem esett fesztiválon ennyi eső, ami azért túlzás, mert láttam én olyat TV-ben, hogy Glastenburyben combig állt a sár és voltak olyanok, akik gumicsónakkal közlekedtek. A többiek bementek Óvárra gumicsizmát venni, én pedig a sátorban maradtam, pihentem, majd az Atrocityre ébredtem fel, hogy elkezdik nyomni rockosan a new wave slágereket. Érdekes, hogy az ember a kedvenc zenéire álmából is magához tér. Hát nekem is muszáj volt megnéznem őket. Csodálatos volt teljesen más hangzásban hallani a Camouflage-, Soft Cell-, Tears for Fears-, New Order-, Frankie Goes to Hollywood-slágereket. A 97-es Werk80 lemezük után tavaly jelentették meg a Werk80 II. lemezt, ami klasszikus elemeket is tartalmaz már. A feldolgozás náluk még 95-re nyúlik vissza, amikor a Das Ichhel együtt csináltak a saját lemezük számaiból feldolgozásokat. Akkor tetszett meg nekik az ötlet, hogy a metaltól teljesen más műfajú számokat dolgozzanak át, hiszen más a hangszerelés is és így az előadásmód is. Érdekes példa erre a DM People are people-je, ami egy igazi csörömpölős vasakat verő mintavételezéses technikára épül, és ezt tették át death metal formába. Hiába, mindig is tetszett nekem, ha valaki mer újítani és keresi a zenei stílusok közti átjárhatóságot. Persze ezt a váltást egy 1985-ben alakult, profi zenészekből álló bandától elvárhatom. Viszont Atrocity csinált már etno metalt is és a behatárolásuk valaki szerint melankolikus death metal. Szerintem csak nagyon jó zenekar.

Este megnéztük a nagyszínpadon Chris Cornellt, a grunge legendát (Soundgarden, Audioslave), de a koncertjét csak egy jó minőségű háttérzenének tartottam. Szólt valami szórakoztató, és jó volt ahhoz, hogy mi ott beszélgessünk és nevessünk mindenen. Sajnos a háromlemezes angol Kaiser Chiefs is hasonló háttérzeneként szolgált számomra, de őket valamivel már jobban élveztem. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy le kellett mondani érdeklődés hiányában a hazai koncertjüket, pedig már az első lemezükkel begyűjtöttek mindenféle díjat és elismerést. (Például ötszörös platinalemez lett.) Ennyire azért nem rosszak, csak hát ahogy AndOne barátommal beszéltük előtte nemrég, hatalmas a gazdasági válság és pont mostanság jönnek hozzánk a nagy sztárok, sajnos nincs annyi pénzünk, hogy mindenhova elmenjünk. A nagyszínpad fő fellépőjét ismételten egyedül néztem végig, mert a többiek inkább az In Extremót választották. Az eső elállt már ekkorra, de hatalmas volt a sár. Csodálkoztunk is, hogy hagyták a sárban tapicskolni az embereket, mert már a vihar előtt, péntek délután bemondták, micsoda eső lesz. Szerintem már akkor kellett volna hozatni szalmát, amivel az utakat és a színpad előtti részt feltöltik, ez persze meg is érkezett vasárnap délutánra, amikor már a napsütéstől szinte felszáradt minden. Na mindegy, a lényeg, hogy nem volt kedvem átgázolni a sáron a másik színpadhoz, hogy lássam az ottani főattrakciót. Inkább adtam egy esélyt a szívemnek nem igazán kedves Placebónak, akiket láttam már Depeche előtt a Népstadionban egyszer, de akkor az első sorban a korlátot fogva majdnem elaludtam.



Na most leesett az állam, és azt mondtam, hogy igen, ezért érdemes volt itt lenni akár egyedül is. Beleadtak apait-anyait és látszott, hogy tisztában vannak képességeikkel és hogy profik. Sajnos már csak duóban játszanak Molkóék, kiegészülve vendégzenészekkel, akik már látványilag is sokat dobnak a zenekaron. Nem lettem most se rajongó, de meghajoltam előttük és a koncert vége felé az Every You Every Me és a Song to Say Goodbye nagyon jólesett.

Másnap már hatkor virítottunk a vörös színpadnál, mert egymás után jöttek a bandák, amiket meg akartak nézni a többiek, bár én csak az utolsó kettőre voltam kíváncsi. (Igaz, őket ismertem csak.) A vasárnapot a Static-X-szel kezdtük akiket new-metal besorolással illetnek és eddig hét lemezük jelent meg. A háttérben egy vékony, de mellben teltebb nő táncolt egy mellénél rövidebb topban. Mondanom sem kell, hogy a legtöbben rajta legeltették a szemüket. Zenéjük magával ragadó és igényes, bár nem éreztem benne igazán egyedi hangzást. Aztán jött a Trivium. Nevüket a középkori hét szabad művészetből vették. Trivium a szóval és szöveggel foglalkozó három tudományág. Grammatika, retorika, dialektika. Ezenkívül a csillagászat, számtan, mértan és a zene adta ki a szentszámú hetet. Az első, ami feltűnik az amerikai metalcore-bandát illetően, a hatalmas lendületük és a szemtelen fiatalságuk – ami ebben a korban nem is csoda. 2000-ben alakultak és 3 évre rá jelent meg egy demójuk és ugyanebben az évben az első nagylemezük, amit eddig még három követett. Igényes, kidolgozott zenét játszanak, ami megkülönbözteti őket a többi hasonló stílusú zenekartól. Nem is nagy merészség kell belegondolni, hogy mi minden áll még előttük, ha igazán kiforrják magukat. A fesztivál egyik kiemelkedő fellépői voltak. Utánuk következett a gonosz trónolásával a háttérben a Fekete Várak, vagyis a Dimmu Borgir, mint a norvég black metal egyik jelentős képviselője. A lágy szintifutamokkal és szimfonikus hangokkal lágyított hörgések és kemény gitárriffek nem nyerték el egyikünk elismerését se, és újra bebizonyították nekem, hogy nem az én világom ők, hiába hasonló a felállása Kruppsnak, akkor is más. Viszont a legtöbb ember, mint egy narkós technós bólogatott előre-hátra. Nekik nagyon bejött. Ennek ellenére érdemes volt Shagrath zenekarát megnézni, aki mellesleg a Gyűrűk urából egy orkh nevét vette fel.



A vörös színpad harmadik napi főzenekara a Machine Head volt, akikkel mindig csak baj van. Mondom ezt úgy, hogy vagy tagcsere, vagy depresszió, vagy kábszerprobléma tarkítja a pályájukat. Szóval valami mindig van ezzel a thrash metal bandával és közben mellesleg időnként kiadnak néhány fantasztikus lemezt és körbeturnézzák a világot. A napfényes Kaliforniában alakultak 92-ben, és 94-ben jelent meg első lemezük, ami rögtön nagyot ütött, majd 15 hónapos idegőrlő turné a Slayerrel, ekkor léptek fel nálunk is első alkalommal. Néhány évenként jelentették meg lemezeiket, turnéztak és töltődtek, de igazán nagyot a 2004-es Throug the Ashes of Empire lemez szólt, ami egyesek szerint mestermunka, de hallottam olyat is, hogy művészkedés. Ezt mindenki döntse el maga, viszont a 2007-es Blackening lemez visszatér a gyökerekhez. Amit pedig a fesztiválon előadtak, zúzás, földbe döngölés és tombolás. Jártam már koncerten nem egyszer osztrákoknál, de senki nem tudta megcsinálni, hogy a hidegvérű keleti-birodalom lakói ilyen felszabadultan szórakozzanak, vagy lehet sok külföldi volt? Koncert alatt többször is ment a fools circle, de a vége felé Robb megkért mindenkit, hogy középen legyen egy nagy kör és aztán belecsaptak a húrokba, az emberek meg, mint a kerge nyulak szaladtak körbe-körbe. Aki nem volt Hegyalján és nem látta őket, az sajnálhatja, de remélhetőleg jönnek még hazánkba. Ezek után mi meg a fesztivált elemezve sétáltunk kocsink felé, ami majd egy órába telt és úgy éreztük, méltó befejezése volt a bulizásunknak ez a koncert. Búcsúzásként pedig egy kis tűzijátékot kaptunk, ami kedves, de velem nem feledteti a szervezetlenséget, a kukahiányokat, a fürdő korlátozott nyitva tartását, a sok hiányosságot, amit itt tapasztaltunk, ezt a pénzt elkölthették volna ésszerűbb dolgokra is, de hát világunkban a látvány és a csomagolás számít.



Klikk Fineas Machine Head fotóihoz (50 kép):



Klikk Fineas fesztiválfotóihoz (69 kép):



Klikk Fineas bandafotóihoz (26 kép):