A közönség lehet, hogy értõ, és minden lehetséges lelki húron együtt rezdül a mûvészekkel, és akkor a gusztustalan, hatméteres asztrálcsápokról még nem is beszéltünk, eleinte viszont ijesztõen nincs sehol. Kilenckor Case és én lézengünk körbe a kongó Süsiben, és már kezdjük magunk elé képzelni, hogy így, kétfõs kemény magként csápolunk a színpad elõtt, mentve a közmondásos magyar nyitottság és az újra való érdeklõdés becsületét, tudván tudva közben, hogy az elsõ sorban visítozó, kedvezõ domborzatú lányokat ezzel nem pótoljuk. A sokadik kör után bepunnyadunk egy fotelba, van bõven, és hét eleji komorsággal lesünk magunk elé, számolgatván a beszivárgó további kettõ, nem is, három, ugyan, ezt már számoltad, de kár, mégiscsak kettõ látogatót. Kínkeserves lassúsággal azért szivárognak az emberek, de 2 óra csúszás kell hozzá, hogy ne érezzék magukat teljesen elárvultan a fellépõk. (Majdnem azt írtam, ne érezzék magukat hülyén, de munkásságuk öt percébõl kiderül, hogy születésük óta úgy érzik, és ez náluk erény.) Az arra fogékonyak közben szórakoztathatják magukat a büfépult olyan dadaista húzásaival, mint a 400 forintos kóla, bár az ilyen humorra valszeg csak olvasóim unatkozó milliomos hányada vevõ.

DJ Ned bevezetõ pruttyogása a maga nemében nyilván színvonalas, de a szaggatott bealvás és a rétestészta várakozás okozta kedvetlenség nehezíti, hogy értékeljem. Hitelt érdemlõ források szerint közé és a japán tojás közé esett még Ultre - az õ szuperképessége a standard laptopos zajongásra kapcsolt, hangszerként használt két méteres hajlékony fémrúd, de sajnos õt is elaludtam. Elég viszont egyetlen diadalmas szintifutam, hogy felpattanjak, és fültõl fülig vigyorgással szembesüljek az elsõ észlelt elõadóval. Képzeljük el a közmondásos japán turistát az obligát mosollyal, csak hanyag, kitérdelt mackóruhában, metálos lófarokkal, futócipõben és ha jól láttam, rozmár-álarccal a kapucniján: DJ Scotch Egg mindez, és mennyivel több! A géppel generált, egymás hegyén-hátán lökdösõdõ hangminták és dobolások tényleg erõs Aphex Twin-hatást mutatnak, bár olyan egzotikus perifériákat, mint a live elõadásba csatolt Gameboy, ott sem használnak. DJ SE ezt nyomkodja, már amikor éppen nem egyszemélyes nõi tánckart vagy háttérvokalistát játszik saját magának, ugrál körbe, énekelteti a technikust vagy a helyi mindenest. (Balázs, a rejtélyes vendégmûvész még visszatér.) Elõkerül a Tell Vilmos-nyitány, a Neverending Story Limahltól és az érzés, amikor egykor régen megkattant az Usagi Yojimbo, a leverhetetlennek hitt farkasnindzsák hullottak a C64 elõtt, és a képernyõ jobb széle volt az ismert világ határa. A kíméletlen recsegésbõl egy-egy sodró játékdallam nyúlik ki, aztán placcs, vissza arccal a simogató hangrácsokra. A megfelelõ effektekhez érve a mûvész kezébõl fegyvert farag, és lelövi, akit kell. Ismételten felhívja a figyelmet a kiválasztottra, aki ma meg fog halni, az õ kedvéért többször is elpötyögi egy ujjal a billentyûzeten, hogy Happy Last Day To You.

Következik a sztár. Otto Von Schirach ingerszegény helyett enyhén túlstimulált ifjúságára enged következtetni, a floridai gyerekkorban begyûjtött duracellnyuszi-erõkbõl máig tart neki. Megjelenése most visszafogott, a nerd sikk csúcsa: brutálkeretes szemüveg, tömött vállú öltöny és fehér ing. Mihelyt beindul, a zakót igen gyorsan leizzadja - zenéje a kerítésen húzott, kattogó Nintendo után elektronikai mindent bele kondér. Van itt a dübörgõ gitárutánzattól szkreccselésig, széttört és összevarrt ütemekig és hc-közeli keménykedésig minden. A szövegvilág valószínûleg a napfényes tengerpartok, pornómozik és a világvége témakincsébõl merít, már amikor érteni belõle valamit. A számok közt hagyott lihegések nem hagynak kétséget forrásuk felõl, és az elõadó is megoszt egy-két intim titkot a méreteirõl, a gitárhõsök kötelezõ macsizmójával szemben megejtõ szerénységgel (kicsi, de kemény, otthon konzerveket nyit vele). Bemutatja Balázst, a havert, kubai német amerikaihoz képest meglepõen jó kiejtéssel, és meg is úsztatja az addigra már bõven tömegnek nevezhetõ tömeg hátán. Kifejezi reményét, hogy mindannyian sok csöcshöz jutunk majd, a vége felé gyilkolásra szólítja a közönség US Marines-pólóban tetszelgõ tagját ("Go and kill, marine!"), és a büfé hátsó ajtajában látni, hogy DJ Scotch Egg meg pár kábeltekergetõ szakember is ugyanúgy ropja, mint mi a színpad elõtt.

Nem nagyon lehet ráduplázni, Tim Exile mégis ezt a hálátlan feladatot kapja harmadikként. A jelmezre õ is ad, elemeit hegyes vállú, piros ûrkalóz-ingbõl, eredeti afro-mikrofonhajból és kecskeszakállból állította össze. És a lényeg: aki kezdõ angolosként sose értette, hogy lehet a szótár szerint ennyire vulg. szóval kirakatba tenni egy számgépes perifériát, most végre láthatja, hol az összefüggés. Íme, a hatalmas, ezüstszín örömrúd a megfelelõ helyen, a mûvész lába között, ráadásul mûködik is, megfigyelõk szerint a szájmikrofon effektjét kötötték rá. Mindennek ellenére Exile az elsõ, akinél némi hézagot fedezhetünk fel a megcélzott imázs a valós lazaság között, de azért neki is sikerül körbehordoztatni magát hívei hátán, vagy stand-up komédiás számot faragni egy rövid áramszünetbõl. A tömegszörfölés alatt elhangzik, hogy "I'm feeling so high!", nahát, és hogy "...to the whore! Take me straight to the whore!", és tényleg, ennél szebb konklúziót ilyen esthez nehéz kitalálni. A Számûzött zenéje az eddigieknél picit arctalanabb, egyszólamú puttyogás, a közönség még kitart és csapong, bár fárad. Három felém lépünk, odakint kéz a kézben vár a takony és a nyálka, a befelé vigyor viszont köszöni, tartós.


CASE FOTÓI