Efféle jelenetekhez tudnám elképzelni hangsávként a rituál-ipari-zaj egyveleget, amivel a Foundry/Interzone ajándékozta meg közönségét, fejenként 600 HUF-ért cserébe. A címsorban jelzett helyen és idõben meg erõltetett képeket se kellett vizionálni hozzá, mivel itt a háttér a GAG és kb. 60-80 azonosíthatatlan, többnyire sötét tónusú halandó alakjában egész konkrétan jelen volt. Odafelé szép, fagyos és tiszta ég, holdvilág hozza a mélyûr hidegét, és a gyárkémények csodálásába csak néha zavar be egy-egy közepes ízléssel kifestett arc, amint azt rebegi, "Nem jössz?", de hát így jár, aki egy szál szemüveges biztonsági õrtõl begazolva inkább a ribancsoron teszi ki magát a szakértelemnek. Négy szende, már-már szûzies ajánlat, négy szende, már már szûzies "nem", és már be is lehet kanyarodni a GAG sokat látott udvarára.

A hely valahogy feketébbnek tûnik, mint eddig. Oka talán a szürke pókhálók hiányában keresendõ, vagy abban, hogy hangulati okokból alig kapcsoltak fel villanyt. A jegyszedõ megcsodálja a szép új, zöld terepbakancsot - ingerhiányos, szociális pária gótoknak is ajánlom a módszert, jelenjetek meg egy szó nélkül rózsaszín pólóban, lila strandpapucsban szokott hauntjaitokban. Negyedóráig biztos a hatás, utána kénytelenek lesztek elõhúzni a tárból a neonzöld pólót, ha fenn óhajtjátok tartani a kínkeservesen kivívott figyelmet, ami valójában a rózsaszín pólónak szól, nem nektek, de hát egy koldus nem válogat.

Bolha feltételezett szettje alatt a közönség lézeng és társalog, én fedezékrõl fedezékre ugrálok, és van is miért. Tétova integetések, Nord becsületes geek feje - gazdája a Mifáj-találkozón adott nemleges válasz ellenére, úgy tûnik, mégis elszánta magát a vad mulatozásra, bíztatás neki, majd meg kéne kérdezni, hogy tetszett -, majd egy rettenetes blast from the past. Nem tudom idõben félrekapni a fejem, vágok valamit, amit mókás arcnak vélek, de nem szabadulhatok a gondolattól, az ilyen blastokhoz kéne nyolcféle diagramot megadni az antiszociális terepjátékokban, nem a shotgunhoz, istenem.

Az impulzusokkal alultáplált dorkok megmentõje a sötét sarok, most van bõven, és 10 felé végre beindul a nejlon mögött az Interzone Thamasának single player küldetése, a Foundry. Az Öntöde egy szál dolgozója fehér szkafanderben inog, nem csomagolja ki magát, csak egy rejtélyes, csonkolt hímnõs orvosbáb és a projektor társaságából üvölt hozzánk. Csontig vágó minimalizmus, kútmélyi hang a szférákon kívül, és ilyeneket mond, ha jól értem, hogy a "félelem szava feltöri az utálat pecsétjét," vagy "a sérülés ott van, ott van az elménkben." Kérni kéne vége egy szövegkönyvet. A mûanyag leplen már-már látható, mit is akartak rá vetíteni, de a múltkori Havizaj tapasztalatai nélkül valszeg most sem mondaná meg az avatatlan mûbefogadó, hogy azok a sárga rángatózások éppen a mûvész szemei, egy hóba fagyott autóút, vagy egy recés penge képei-e. Halotti hidegségû zörejek simogatják kellemesen a gerincet, a közönség gyûlik és tapsol, tökéletes alapozás.

A szünetben ismeretlen DJ nyomja az egyszeri slágerfogyasztó parasztnak jobbára ismeretlen, kissé egyhangú, de nyilván teljesen trú és kékvérû ipari szerzeményeket. Némi életszimuláció, próbáljuk elhitetni másokkal és magunkkal, hogy beszélgetünk. Amirõl kéne, arról nem lehet, de túl sokáig nem is kell, mert lehull a lepel, és felbukkan a teljes Interzone. Az orvosbáb közönyösen virít a sárga napszemüvegben, jó neki, van hová bújnia, maszkot adtak rá. Rajta kívül a színpadkép központi eleme a háromszínûre festett fémhordó és a szüntelenül villódzó projektor, mely immár a fiúk állandóan mozgó humán hátterére veti a reluxás fénycsíkok, menetelõ katonák vagy a szeletelt agy képét. A zenekar talán csak rögtönöz, de örvendetes lenne, ha erre mennének tovább: a Havizajon már látott-hallott, már-már popzenei ritmusok, a sötét zaj hullámai és a frontember sérült hangjának egyvelege földhöz vág, akkora erõ szorult bele, s hihetetlen módon mindezzel párhuzamosan egyre hallgathatóbb. A koncert csak nem akar véget érni, nem is nagyok akarjuk, hogy vége legyen, a tömeg sikítozik és tapsol. (Egy tömeg = nagyjából hatvan fõ, de itt, a Gyáripar lapos tetejû padlásán is valójában a föld alatt vagyunk, ne feledjük.)

Nem mehetünk el szó nélkül dee tánc-, azaz inkább mozgásmûvészeti produkciója mellett, amit a szín jobb szélén adott elõ, igazi dadaistához méltón arisztokratikus megvetéssel viseltetve a közönség reakciói iránt. E reakciók a derrnedt közönytõl a fültõl fülig vigyorgásig terjedtek - bennem, bevallom, a mûvész görnyedten fetrengõ periódusában a "Bazzeg dee, menj már ki a vécére!" felkiáltás fogalmazódott meg, de végül nem hangzott el. A repeortoárban megtalálhattuk még a "gerincen szúrt nyúl rángatózik az áramütés másik végén", illetve a "szenvedõ próféta keresi a plafont"-elemeket. Annak eldöntését a szemtanúkra bízom, hogy az elõadó vajon csak ingadozott-e a kortárs angstot ösztönös formában kifejezõ kiforratlan mûvészet és a mosolyogtató pózerkedés határán, netán hangos csattanással néha át is esett-e rajta. Azt meg fõleg, hogy merre.

Hajnali háromig hátra van még a kötelezõ diszkó. Az igazi, recsegõs és rozsdás ipari tartalom arányának meghatározásában forduljatok bizalommal törzskönyvezett, trú szögecsfejeinkhez, én annyira nem értek hozzá. Mûveletlen füllel enyhén egysíkúnak tûnt a felhozatal, mindenesetre nagyjából ugyanúgy el lehetett ugrálni rá, mint bármily más, ismertebb slágergyûjteményre. A távozásig marad még Bolha búcsúpoénja, midõn a színpad szélén gubbasztunk az ott felejtett, csonkolt medika mellett: "Hé, a barátnõd? Nem? Pedig épp oly csendes, mint te..."

"Nyiladozik a kapcsolat, tudod, sokat csalódtunk mindketten, nem szeretnénk hazudni." - mondjuk szellemesen, és odébb vánszorgunk, a falat a foteltõl elválasztó vékonyka szakadékig, amit biztos fedezéknek véltünk, egy táskának legalábbis. De nem, rá kell döbbenünk, jól látjuk, van rajta valami, valami folyékony, aztán egy ideig nem veszünk levegõt, és konstatáljuk: a direkt, ráadásul proaktív ruhatár-menedzsment ritka szemét dolog. Jó, sokba kerülhetett beüzemelni a külön kis pultot, és nem lehet könnyû 6 órán át bámulni a sok gótot a ruhatáros fiú szerepében, tengernyi fekete kabát közül kikeresni pont azt a fekete kabátot, de mindezzel együtt is alávaló húzás beépített emberekkel lehányatni a cuccaikat le nem adó, társadalomellenes elemek cuccait. Jelzem, vettem az adást, ezentúl elsõ dolgom lesz, és megosztom veletek a tanulságot - ami a betonon elhanyagolható mennyiségû, már-már természetfilmes, érdekes kis hányadékplecsni, az a táskátokon nagyon-nagyon sok bír lenni.

Hozzávetõleges fertõtlenítés után az utolsó élmény dee sokkolt arca, és szokásosnál is akadozóbb hangja az udvaron. Állítólag alternatív érdeklõdésû fiatalemberek tüntették ki a figyelmükkel, és nem is csak azzal, és rögtön hárman. Nem vevõ a poénkodásra, pedig csak az igazi férfibarátsággal és a meleg kézfogással jöttünk. Aztán lehet nekivágni a fagyhalálnak és a húsipari szolgáltatók üres helyének a járdán. Istenem, mínusz két fok, mínusz tízben mit kezdesz majd magaddal, elpuhult szobacsökevény, és akkor még a minden hidegek mögött búvó, nagyon nagy hidegrõl még nem is beszéltünk, noha szintén közelg.



A beszámolók történetében pedig tán most elõször (egyszer régen lehet, hogy volt ilyen, de nem nézek utána), íme:


Különvélemény, avagy alternatív szünnyögés by dee, inspired by 2004. 11. 26.

Nagyon jó volt a buli. Interzóna is, meg a Foundry is elõtte. Sõt, voltakeppen egy csomó jó dolog történt az este, amiknek nagyon kéne örülnöm. De nem teszem.

Elnyomja õket a szag. A saját szagom. A rothadó hús szaga, aminek érzem magam. Felkelek a székrõl, cuppogó hangot hallatva elnavigálok a fürdõszobáig, ott van egy szép nagy tükör. A nyálkás, vöröses-barnás csíkon már nem is csodálkozom, amit húzok magam után. Majd felmosom. Persze csak ha megszáradt, frissen-nedvesen túl könnyû lenne. Jó keményen rászaradva, fogkefével, mint a régi szép idõkben. Nekem is azt mondták, hogy fogmosáshoz kell majd.

Nem vettem észre a lenézõ, gonosz csillogást a szemükben, ahogy ezt mondták. Meg fogkrémet is vittem. Persze az elsõ nap elvették. Pedig milyen jó lenne most, ha közölték volna, mi lesz a menü, májkrémet hozok fogkrém helyett. De most már azt is megenném.

Szóval ott vagyok a tükörnél. Egy undorító, alaktalan, rózsaszínes-barnás hasáb. Húsból. Rothadó húsból. Mégis szeretem nézni magam. A dolgok, amiknek örülnöm kéne, ezeket ilyenkor látom. Apró, fényes pontok, mint csillagok az égen, csak kevésbé szerencsés háttérbe foglalva. Sötétkék-fekete háttér elõtt jobban mutatnának. Ez van. Legközelebb majd igyekszem hús helyett indigó-tömbnek képzelni magam. Csak a csillagok miatt. Jobban mutatnának.

Szóval állok a tükör elõtt, igen, és nézegetem a fényes izéket a húsomban. Ó, ennek örülnöm kéne, ez milyen jó volt, ez meg annyira jól esett, látod, van értelme élni, kedves Nosferatu, a külsõ nem minden. Ennek is annyira örültem. Órákig el tudnám nézni magam, azaz a kis, fényes csillagokat, amik tulajdonképpen szintén én vagyok. De nem teszem, kezd zavarni a szag. Mi törtenik egy Nosferatval, ha megfürdik? Hamarosan kiderül. Lehet, hogy halandó lesz újra. Ó, ha újra verne a szívem. Az lenne csak a szép.

Gyengébbek kedvéért ajánlom a Magyar Értelmezõ Kéziszótárat, M betû... Metafora. Értitek. Ez van most.

(Ha valakit nagyon zavarna a két mû eltérõ hangneme, netán azzal hozakodna elõ, hogy a másodikban a leverõ valóság szintjén viszonylag kevés szó esik magáról az eseményrõl, az szóljon, legközelebb külön vesszük. Képeket, kommenteket, mindent körömrágva várunk, szokás szerint.)