Az előzenekar, mint a nevéből is kikövetkeztethető, kétfejű sludge - doom alakzat Salt Lake Cityből. Sasfiókok helyett derékban és a tetkók frontján különösen hangsúlyos férfiak, virgázás helyett korukhoz és tekintélyükhöz méltón inkább lassan, alacsonyan köröznek. Tyler Smith egy idő után félmeztelenül, izomból és pontosan csapkod, mint egy tétre menő kocsmai verekedésen, Gentry Densleynek pedig lávából van a lelke, lassú, de éget, ennek ad hangot hagyományos déli témákat felvonultató dalaiban. Nincs benne sok forradalmi, amit csinálnak, de hát a tokaszalonnát lila hagymával sem a nouvelle cuisine élményeiért esszük, kellenek néha biztos pontok, és ez a pontosan kisúlyozott, smirglidurvaságú blues-gleccser pont ilyen. Nyúlik vagy feszül, mint a gondatlanul kezünkben forgatott befőttesgumi, néha gondolatnyi hatásszünet után, szó nélkül csap pofán.

A szünetben némi aggodalommal leshetjük a még mindig csak félig telt hajót, ne maradjunk szégyenben éppen hazánk egyik egyszemélyes sikertörténete előtt, de nem maradunk, mire besötétedik a nézőtéren, a tömeg is szépen megszilárdul. Beáll a hangfalak fekete monolitjai elé két gitáros jobbról-balról és megkezdik az alapozás nehéz munkáját, ehhez mindkét (mindhárom?) fél részéről türelem kell. E ponton szükséges némi kitérő a fent említett irányzatok átlagnál nehezebb dolgáról: legyen szó hősi neofolkról, modern sámánzenéről, hagyományápolásról, vagy küldetéstudattól megszállott még mindig futurizmusról, mindenképp nehezebb dolga van az olyan előadónak, aki mindezt komolyan veszi, legfőképpen azt, hogy a zene súlytalan háttérlötyögésnél vagy cinikus vállvonogatásnál sokkal többet jelenthet, ne féljünk megcélozni a nagy célt, ez esetben mondjuk érinthető közelségbe hozni sötétségtől rettegő elődünket a barlangból vagy a csillagközi terek elgondolhatatlanságát.

Nem kis feladat pár lépésre a büfétől, igaz? Mégis sikerül, a földrengésszerű dübörgésre települő újabb és újabb rétegek után könyökből, kacarászva hárítjuk a világvégét, csengő fülünk helyett egész testből hallunk. Csihar Attila ágas-bogas jelmeze és sátánista köpönyege az ujjából bőven eregetett műfüsttel együtt most nem kellék, vagy ha mégis, legalább annyira, mint a kehely egy pap kezében. Az épp hogy pátoszt számunkra még egy elegáns geller ellensúlyozza, magyar fülnek nyilván fraktálszerű jelentéssel bír az egyik egy szóból álló dalszöveg ezen a helyen és időben (igen, a megszentségtele...). Iskolai nyelvtörők emlékét ugyanúgy idézheti, mint idegennek a beszélni még éppen csak próbálgató, netán az ősi egységet pont a sámánmondóka miatt elveszítő ősünk szellemét. Egyszerre vagyunk tehát kint és bent, a hullámzó zene néha bonyolódik, egységéből persze mit sem veszt, ahogy nem veszthet mondjuk egy szökőár sem. Nagy ritkán feltűnik még valaki a végítélet harsonájával, bár inkább látványelem, alig hallani, nem mintha bármi is hiányzana már. A függöny és egy kozmikus nagyságrendű filmszakadás után a mondén fényben meghajoló művészek szinte pucérnak hatnak, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg ők azok. A villamosok a Petőfi-hídon meg mint egy fontoskodó, gépesített bábszínház, talán tényleg többet vesztettünk az elmúlt pár eonban, mint amit nyertünk.