A helyszín felé lassan, romantikusan nyikorog a villamos, a tücskök üvöltenek, a holdfény vakít, egyszóval olyan este, amire már az elején szívesen emlékszünk majd vissza. A már-már giccses ábrándoknak kiábrándulás vet véget: a húsipari szolgáltatók ugyanúgy nem ismernek pardont, se szabadnapot, mint egy 24/7 kölcsönző, és tényleg, kicsit jobban utánagondolva ugyanarról van szó, csak más piaci szegmensen. Magyarul megint nem ússzuk meg az ajánlatokat, kerülni nem lehet, késésben vagyunk. Ideje lenne végre egy EU-konform útvonalnak a Közvágóhíd és a Soroksári út között, bár akkor az ilyen meghatóan emberi megnyilvánulásokkal is szegényebbek lennénk, amint pl. a szolgáltatás rangsorában feljebb elhelyezkedő hr-manager így szól a valószínűleg nem bejelentett alkalmazotthoz: "Hajni, adj már egy gumit, reggelig megadom." Alacsonyan szálló szociográfiából mára talán ennyit.

A Gyár udvarán rövidgatyás, szakállas és/vagy edzőcipős fiatalemberek hangoskodnak az átlag gyászhuszár közönségnél harsányabban. Odabent meleg, piros falak, mintha mindenki egy végtelenül hosszú műszak után gyűrögetné a sörösdobozt. Szétcsúszott, feltörekvő nagyvárosi patkányhangulat, lődörgés és lógás a lépcsőkön és a széthullási vagy szétszerelési célokkal ebek harmincadjára kitett Wartburgokon (az eltérő művészi értelmezésekből volt már konfliktus, reméljük, most nem lesz), egyszóval minden olyan, amilyennek egy kispolgár képzeli a kitartó punk-szcénát az új évezredben, valami Viva-tévén elkapott, kirakati klip véletlenül megragadt öt másodperce alapján. A lépcső tetején Case szedi a jegyet, álszent vigyorgásomra fáradtan int, húzzak befelé. Pecsétből repetát is ad. A Step On Itről sajnos lemaradtam, pedig már műfaji besorolásuk miatt ("allschool monster") érdekes lett volna, hitelt érdemlő vélemények szerint pedig állatok voltak. Így viszont nyílik alkalom egy Index-közeli gyakornokleánnyal a fősodor és a szűkebb közönség igényeit kiszolgáló stílusok eltéréseiről csevegni, meg megállapítani, a magunknak (hazai pályára, hogy úgy mondjam) írásnak megvannak az előnyei, hátrányai szintén.

Az első dokumentált előadó, a hazai Human Error saját meghatározása szerint crust’n’punk. Hogy ezen milyen ezoterikus keveréket kell érteni, az a hardcore tájáról legfeljebb pár kamaszkori, homályos szilánkot magával hurcolászó tudósító előtt nem derült ki. A zúzás mindenesetre könyörtelen, a szöveg érthetetlen, nincs mese, itt változatlanul lázadás van és felforgatás. Az Amerikai álomtól a Globalizált dekadenciáig mindenki megkapja a magáét, egyenesen és őszintén a kamerába. A frontember átéléssel üti a társadalom képzelt megrontóit, leginkább a gyomorszájuk táján, vagy hosszan kipergetett szélmalom-taslikkal, és nem kell sok hozzá, hogy a láthatólag hűséges rajongói mag is kezdje utána. A háborgó üvöltésbe néha a két gitáros is besegít, a dobost (név szerint Dae) meg láthatólag nem más, mint legkevesebb Beavis szelleme szállta meg, tudjátok, azokból a részekből, amikor kifordult szemmel, leakadt állkapoccsal csépelt az összes lehetséges irányba egyszerre, olyan sebességgel, amit csak rajzfilmkönyököktől várnánk el. Csendesen, oldalról pislogva a katlanba egy idő után feltűnik a meglepő párhuzam a noise és a hc közt: azt hiszem, először mindkettőnél hagyni kell, hogy a zene legyalulja, lassan a maga képére formálja az agyat, csak amíg az átlag zajzenei produkciónak hosszú, tengő-lengő 5-10 percei vannak erre, addig itt egy zúzásnak legfeljebb egy vagy kettő. Koncentrált élmény, instant durvulat, és vannak, akik szó szerint üzemanyagként használják – pogózás és a hallgatóság megénekeltetése annyira nem rendkívüli egy sima hétvégi punkolódáson sem, de plafonig nyomott, piros-fekete alapon fejjel lefelé pókemberkedő rajongókat és minimál-stagediver számokat azért nem látni mindennap.

A szünetben a közönség oszlik, az udvaron söröz, mert az olyan nyárspolgári szokásokat, mint a lélegzés, még ők sem hagyták teljesen maguk mögött. A hangolás nem tudom, mennyire precíz, mindenesetre üdvözlendően rövid. Vélhetően azért, mert az átlag halálgrájnd-előadó az emelkedett étergót együttessel szemben 3 óra helyett már 5 perc után hajlandó megvonni a vállát, belátni, hogy úgysem lesz jobb, azzal belecsapni. A sárga idegenek, akik eddig távol-keleti megközelíthetetlenséggel üldögéltek a padon a dj-fülke mellett, a színpad mögé feszítik a fekete zászlót, és felcsapnak a szennyes hangok a fürdőkád fenekéről. Az első egy-két dal alatt még aránytalan az aktivitás a mű előállítói és befogadói oldalán, vagyis Masato egymagában, önfeledt cirkuszi látványosságként ereszti ki elképesztő bömböléseit, dobálja feje fölé fél lábát, és vált percenként hihetetlen, fejhangú visításra. Terepgatya, mezítláb, hosszú haj hátra, romlott játszóterek minden bája menetel a színpad egyik végétől a másikig. A hallgatóság összetétele megint arra enged következtetni, hogy nevéhez illőn a japán hc is a magányos, kemény férfi, más szóval az úgymaradt kamasz terepe, eltekintve attól a néhány lánytól, akik mintha a Minden, Ami Japán-fanklub holdudvarához tartoznának, legalábbis ismerősnek tűnnek pár szórványos visual-estről. Nekik köszönhető a különös átmenet az átlag fiúzenekar irgalmatlan mosh pitje és a Gyár jelen ideje közt: megint csak szokatlan látvány, hogy míg a hölgyközönség elöl visít, a hímek hátul tömörülnek, bár Westlife-koncerteken ritka a csoportos hedbeng és a fúriákéhoz fogható, boszorkányos rőzserázás. Amikor viszont belendül az első lassabb – bocsáttassék meg a proletár párhuzam, de már-már numetálos – riff, egy pillanat tűnnek el hátrafelé. Okkal, ugyanis ekkor pöccennek be újra a pogóra vágyó, túlkoros fiúgyerekek. Elborítják a táncteret, mint megannyi görnyedt, két kézzel csapkodó flippergolyó. Padra állva egészen jól látni, mi folyik a lábunk előtt, és miért nem lenne jó most ott lenni.

A ráadásig szünetmentes az izzás, sőt, az alatt is. Látunk megint plafonmászást, kicsi a rakást nekifutásból, izzadást és egy helyben pörgést. A Bathtub Shitter egy pillanatra sem ejti el közönségét, az sem a zenekart. Kicsivel éjfél után függöny, Masato összetett kézzel meghajol, ők vissza a fekete spanyolfal mögé, mi vissza a közelgő, dolgos reggel arcába. Leeresztés, lassú csörgedezés ki és el, közben eredetlegendák lengenek a szemünk elé. Íme, ez történik, ha egy tokiói óvodában a gondatlan gyermekkertésznő húsz évre a fiúvécébe zárja a kiscsoportot, ráadásul a FCUK-FM rádiót is bekapcsolva hagyja az ajtóban. Ilyen lehet, ami végül előmászik.



Bathtub Shitter









Human Error






Step On It






Fotók: Case