Az első fellépő, Leif Künzel a dolgok mulandósága felett érzett poétikus melankólia japán irodalmi kifejezéséről nevezte el magát (ez lenne a mono no aware). Két főről mára egyszemélyesre apadt kommandójával furcsa módon mégis ő tűnik élettelibbnek, ahogy a pult fölé hajolva küzd a levegő és a közeg ellenállásával, hihető a küldetéstudat, ami a felszabadító zaj fejünkbe döngöléséről él benne. Zenéje törzsi dobszó a gépi világ életéből vett sokféle mintával, a tudatformáló szaggatásból néha rövid, élezett peremű szakaszok emelkednek ki, játszadoznak és hullanak vissza. Pár perc után nincs sok értelme a koncert ívéről, számokról vagy hasonlókról beszélni, az élmény úgyis egyben jön. Megvalósul az egy pontban ugrálás, sőt az időtlen keringés az eleje-vége nincs szertartáson, a közönség megannyi befelé táncoló, révülő modern ősemberré hullik szét.

A szintén német és szintén viszonylag rövid múltra visszatekintő Xotox is eléggé nomen est omen, bár talán nem úgy, ahogy a művész vélné. Andreas Davids a koncertfelvételek tanulsága szerint máshol az égő dobon performáló felesége társaságában lép fel, ez most sajnos elmaradt, együttese nevéről pedig durva vegyi fegyver, netán önfarkába harapó, szögletes teknókígyó juthat a műbefogadó eszébe. És tényleg: ha a MNA a modern környezettel élő szimbiózisra lépő ember, akkor a Xotox inkább az, amikor a gépek győznek. Az előadó által hiperaktív indusztriálként meghatározott produkció repetitív és úgy is marad, persze megteszi a hatását, csak sámáni együttlét helyett egyszerűen a lélek betonba aprításával. Lehet mondjuk így is, az ipari zene nem feltétlenül a gyengédségéről híres. A teknótüccögéssel vegyes gyomron vágások lecsapkodnak rólunk mindent, teszi a dolgát a gép és az ember, a hallgatóság mozog és szeletel, bár egyre kisebb kilengéssel a csontig villogó kék-fehér fényben.

Klikk LOLITA képeihez: