Idén tavasszal-nyáron három magyar, akusztikus gitárra épülő zenét játszó, (jobb híján) dark folknak, apocalyptic folknak, esetleg neofolknak nevezhető zenekar lemeze is megjelent, a hazai állapotokat ismerve talán egyáltalán nem meglepő, hogy mindegyik külföldön. Róluk szól ez a kis írás, ami elfogultság/személyes érintettség miatt nem tekinthető kritikának, maximum lemezismertetőnek, vagy még inkább ajánlónak, kedvcsinálónak.

Sokként ért a hír, hogy egy hegesztőszemüveget viselő, kopasz őrült mindent latba vet, hogy világuralomra törjön! Hű követői, a magukat Toy Soldiersnek nevező csoport tagjai már behálózzák a világot! Óriási robotok lepik el a nagyvárosokat! Meneküljön, ki merre lát, itt jön Dr. Steel!

Ska-reggae-őrület seper végig a városon, gyakorlatilag egyszerre jelent meg a PASO és az Irie Maffia új lemeze, közben csak úgy mellékesen felbukkant egy új Manu Chao kiadvány, úgyhogy be kellett emelnünk egy olyan klasszikust is, mint a Cherry Poppin’ Daddies. Bár az Irie már megtartotta a lemezbemutatóját a Gödörben (teltház), a PASO-é december 4-én lesz a a Pecsában!

Amilyen szar az idő, annyira jó a lemezfelhozatal. És ki akarná elhagyni a lakást, ha otthon kivételesen csupa négyes minősítésű lemez hever az asztalon? Az összefüggő szürkeséghez kísérőzenének ott van az új Epica, a viharokhoz az új Slayer, az egy kezemen megszámolható napsugarakhoz pedig a Nemjuci. És mielőtt nekiállnánk filmezni, előbb adjunk egy esélyt a fantáziának is a Flip Skateboard filmzenéjével.

Első őszi merítésünk elég mélyre sikeredett. Először a gitárt már egészen félretoló Ian Brown immár elektropoposnak nevezhető albumát vesszük mikroszkóp alá, majd következik a megboldogult Kurt Cobain, illetve a Sonic Youth egyik kedvenc zenekarának, a Dinosaur Jr-nak az új lemeze. Aztán pár gondolat erejéig megemlítjük Matisyahu haszid-reggae katyvaszát, hogy aztán megbékéljünk egy kis hazaival, a The Moon And The Nightspirit muzsikájával.

Fergeteges lemez a SCHYZZO.COM csapatától.

Az első lemezre jellemző elektro és ipari témáit szinte teljesen sutba vágta és jó néhány új hangszer beszerzése után indult az együttes az új lemeznek.

Ígéretemhez híven, íme a The Mars Volta új albumának kritikája, amit a hazai viszonylatban fontos szerepet betöltő The Idoru korongja kísér pihenésképpen. Mivel más fontos album nem jelent meg ebben a hónapban (persze ez szubjektív, de mi nem?), találomra belemarkoltam a repi cd-halomba és akadt is köztük kettő, amelyekre érdemes időt pazarolni: Busta Rhymes legújabb agymenése és egy igazi meglepetés, a Rotfront nevű gyülekezet debütálása.

Öt év telt el a legutóbbi Thy Catafalque-lemez óta, amivel a zenekar számomra (és talán a legtöbbek számára) ismertté vált. Ekkor váltottak magyar nyelvre, ami figyelembe véve Tamás tehetségét a szövegírás terén, legyen szó versről, dalszövegről vagy prózáról, nagyon jó választás volt, legalábbis a magyar célközönség szempontjából. Ezalatt persze volt elég hiánypótló, például 2005-ben Kátai Tamás szólóalbuma, az Erika Szobája, majd a 2007-ben nagy nehezen megjelenő Gire-lemez. Ezután sajnálatos módon széthullott a Gire, így aki őket szerette, csak a Thy Catafalque-ban találhatja meg a számítását. Amúgy is, az utolsó Gire-demón már annyira közel került egymáshoz a két zenekar hangzásban és dallamvilágban, hogy már csak Zolcsi hangja és gitárjátéka tudott különbséget tenni közöttük. Most, hogy a Thy Catafalque került a fókuszba, úgy érzem, minden erő és figyelem erre az anyagra összpontosult, és egy olyan szintű produkció született, ami valószínűleg jó pár évig (évtizedig) nem fog feledésbe merülni a magyar metálszíntéren.
(Előre is elnézést a terjedelemért! Amilyen nehezen sikerült nekilátni, olyan nehéz volt abbahagyni.)

Aki valaha is hallotta már a Watch My Dyingot, pontosan tudja, hogy milyen érzés, amikor azért nem tud headbangelni, mert képtelenség követni a tizedmásodpercenként váltakozó ritmikát. Ezúttal kicsit könnyebb dolgunk van ilyen téren, ugyanis jóval érthetőbb lemezt pakolt elénk a lánctalpas matekmetál kategória hazai nagyágyúja.

Satuba sikító kerekek a tovább után.

Talán az eddigiek közül ez a négyes esik a legmesszebb az LD50 zenei beállítottságától, de a legutóbbi eminemes felhördülés arra késztet, hogy még tovább feszítsem a húrt: Iggy Pop – Dub Pistols – Billy Talent – Regina Spektor. Aztán nemsokára visszakanyarodunk a népszerűbb stílusokhoz, például a The Mars Volta-lemezkritika kikerülhetetlen lesz…