Nyah ha megleszenek az új képeim (nem sokára! igaz Milán?????)akkor majd irok ide olyat hogy ihhajjj:)

Szeretem a művészetek szinte minden ágát, szeretett adni és kapni, azokat az embereket akik megbiznak bennem és Én is megbizhatok bennük, a jó nagy partykat--->táncolni, a középkori ruhákat etiketett, a spirituális dolgokat ,a lélektant és filozofiát... jaj olyan sok dolog van...és oly kevés az idöm...de hirtelen ennyi...de az idö múlásával ez a szöveg is bövülni fog:)

Tehát nem szertem ha valaki megprobál többnek látszani mint ami és ezt ugy probálja elérni hogy valaki más "alteregojává" szeretne válni...elég szánalmasnak látom ezt a dolgot hisz mindenkinek van egy saját egyénisége nem kell ezt még csirájában elfolytani, inkább hagyni önmagát kibontakozni!:)(szerintem) Ha valaki attol érzi magát tobbnek hogy azt üvöltözi a nyilt utcán hogy mennyire utálja a papokat és gyujtsunk fel minden templomot és világvége... szánalams...emberi butaság...továbba nehezen viselem el a kishitüséget, a kétszinüséget, a be nem váltott igéreteket...de ha most mindent leirnám...1 tul negativan hatna 2 nagyon sokáig kéne itt ülnöm:)

A megváltó leány


Csak állok ott, olyan nyugodt minden...talán ez lenne a boldogság? Kérdem magamtól némán.Csak a szellő suhogtataja meg fekete csipkeszoknyám, de ugy mint mikor kedvesem érintett oly gyengéden, oly lágyan...és Én csak állok... nézem a tájat...Nem tudom kire,mire és miért, de várok. A lelekem mégis nyugodt, szinte már nem is érzem az élet rámnehezedő irdatlan súlyát.Megszünt minden fájdalom, minden kétség.Kiteljesültem tán?Tökéletes fényemben ragyogok? Vagy csak elfelejtettem mindent, minden rosszat.Nem az nem lehet...

Láttam még magamon azt a gyönyörü fekete gyászruhát melyett az élet szőtt rám, láttam még gyönge kezeim,hófehér karjaim mellyel úgy öleletem Őt, mellyel vérét ontottam. Igen megöltem a Kedvesem , megszabadítottam minden szenvedéstől. Már nem fáj neki semmi, megnyugodott, nem tépnek a sors vaskarmai a lelkébe..igen megváltottam Őt! Magam mellé néztem és láttam a rubin piros vérét megcsillani a kés kecses pengéjén, csodálattal töltött el a látvány és lelkmet büszkeség töltötte el,kiszabaditottam földi börtönéböl. Ránézetem hát a mögöttem heverö Kedvesem halott testére. Még most is olyan gyönyörünek láttam vonásait, az idő még nem szántott barázdákat ifju arcán..hisz alig múlt még 20 esztendös. Az ajkai még mindig életett sugároztak. Csak az ingén elterülö vörös foltok árulkodtak tettemről. Odakuporodtam mellé, hozzábújtam,megcsókoltam...Ohhh az ajka még most is oly édes volt...csak öleletem Őt olyan szeretettel melyet emberi elme tán fel sem foghat, és az illata, hogyan is irhatnám ezt le?Öleltem ohhh...csak öleletem a Kedvesem élettelen testét. Közben megeleégedetséggel töltött el a tudat, hogy mostmár csak az enyém , nem veheti el tölem senki soha...örökké egymáséi lehetünk. Majd nézetm a kezét, agyamba hasitott a gondolat mikor oly fórron érintett csoda szép éjszakákon.Elmosolyodtam. S a szellö csak fujt, ismerös dallamot sodort felém,ismerös gyönyrörűen csengő dallamot.Bár merre néztem a forrását nem leletem de ez mitsem változtatott a lelkemen urrá levö boldogságon, igyhát hozzábujtam a Kedvesmhez lehunytam a szemem hallgattam a messziröl jövö muzsikát.Elszenderettem.


Alig egy órát alhattam mikor arra riadtam, hogy az eddig olyan lágyan csengö dallam durva dobpergéssé vált,mostmár tudom honnan jött az egykor gyönyörüen csengö dallam dobpergés volt nem vitás, mintha ezer tüszürást éreztem volta a halántékomon úgy hasitott belém a kenyetlen ricsaj. Megdöbbentem ahogy megláttam az elöttem lévö több száz fős tömeget. Az egykoron gyönyörű ruhám már csak gyürött rongyként logott rajtam...és a nyakamon kötél szorult.




Kapornai Bettina Budapest 2008.06.22.