Egy vagyok a világon járkáló élőhalottak közül, így ne számíts túl sokra. Érdekel az okkultizmus és a transzcendens minden egyes mélysége. Inkább vallásos vagyok, mint anyagias, sőt mondhatni az anyagi világ olyannyira távol áll tőlem, hogy még mindig nem sikerült benne megtalálnom a helyem. Sőt még a keresését is feladtam. Az a fajta vagyok aki mindenről képes hosszas filozofálásba kezdeni, és folytonosan új megközelítést felfedezni egy adott témával kapcsolatban. Sok mindenhez hozzá tudok szólni, de nem tudnám megfogalmazni mik is érdekelnek igazán. A tudatosság, az élet minden terén, a tudatos érzékelés, hogy egész pontos legyek. A pszichológia, a spiritualizmus, a mentál higiénia és minden olyan tudomány vagy technika amivel közeleb kerülhetünk önmagunk és a világ kiismeréséhez. Életem szerves és szervetlen része eköré épül s minden percben jelen vannak. Ami egyáltalán nem egyszerű...hidd el nekem.

-A családomat és a szűk baráti körömet. Ez gondolom nem szorul indoklásra de azt el kell mondanom, hogy eddigi ismeretségeimből kiindulva hálásnak kell lennem, hogy egy ilyen család vesz körbe, akik elfogadnak úgy ahogy vagyok és mellettem állnak mindenben. Sajnos kevés ilyennel találkoztam életem során épp ezért minden tiszteletem az érintteké. Ami annyiból szomorú, hogy egy gyermeknek nem kell hálásnak lenni az életéért és a gondoskodásért...elvégre ez lenne a természetes.

-Ankoku Butoh, a sötétség tánca gyógyír minden sebre legyen az akár testi akár lelki. Én a Butoh-nak köszönhetem, hogy megtaláltam a szellemi fejlődés egy járható útját még a legkilátástalanabb helyzetekben is. A butoh jóval több annál, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. Ez olyan szemfedő amelyen keresztül az összes művészeti forma többet mond annál, mint amit egyébként leszűrnél belőle.



-A csütörtököket. Jupiter napja mindig tele van örömmel és gyarapodással.

-A szombatokat. Szaturnusz napja magában hordozza a a nyugalmat, és feltárja a legbelsőbb mélység valódi arcait.

-Az arany középutat lévén, hogy nem vagyok a szélsőségek embere.

-Egymagamban elmélkedni az élet nagy dolgairól és olyan kérdésekre keresni a választ, amiket senki nem tett fel. (De amennyiben valaki feltette, oda se neki, ÉN simán letagadom.)

-Szeretem a transzcendens minden oldalát, amihez valaha közöm volt, és amelyek betekintést engedtek misztikumukba. Mondhatni az okkult tudományok imádata a véremben van egészen születésem óta. A túlvilágvoz való húzásom életem minden percében jelen van, ezért néha nehéz tartani velem a lépést és sajnos gyakran titulálnak lelki vámpírnak. (Ugyan kimondatlanul, de mindenki ismeri ezt a bizonyos érzést...)



-Az elmúlás gondolatát. Sokan félnek tőle, számomra érthetetlen módon. Az ember önön nagyszerűége miatt képtelen felfogni a semmi fogalmát, így minden adott alkalommal valami pokoli borzadályként fogja fel az újra egyesülést az univerzummal.



-Szeretem a szépséget magam körül, illetve szeretem a legtöbb dologban a szépet keresni. Néha olyan dolgokban is megtalálom, amiben senki más. Legalábbis nem hiszem hogy az embernek el kéne magát ásnia ha nem született "természetes szépségnek" vagy hasonló



-A '80as évek, és a Batcave hangulatát, legalábbis azt, ami manapság fellelhető belőle. Lázba hoznak a képek és minden apró morzsa ami fellelhető abból a fantasztikus érából...

-Szeretek vitatkozni. Tipikus kritikus (néhol cinikus...) szemlélő vagyok. Mindazonáltal szeretem, ha nem minden esetben kell állást foglalni. Túl sok tényező és túl sok eltérő igazság közül nem szeretek választani. Inkább hosszasan szemlélődök, és rendezgetem a tapasztalatokat.

-Szeretem a száraz, árnyékos helyeket, ahol valósággal tobzódom a boldogságtól. A természetben, vagy egy számomra kedves helyen érzem igazán, hogy élek és egyensúlyban vagyok a világgal, a szívével és a lelkével.



-Szeretek az esőben sétálni. Eleinte mindig ernyővel indultam el, de végül vagy nem nyitottam ki, vagy félúton becsuktam. Néha sokadik gyerekkoromat élem az esők alkalmával általában viszont megnyugtat és ellazít.

-A réveteg pillanatokat, amikor csak egy halovány árnyékot vagy hasonló illúziót kergetek, semmivel nem foglakozom, csak elengedem magam hogy minél messzebbre röpítsen ismeretlen vidékekre. Ugyan nem szokásom spontán transzba esni és messzi világokban barangolni, de előfordul, hogy néha egyik lábammal a földön, a másikkal pedig már az univerzum egy újabb szférájában vagyok.

-A szervezet önmaga által előállított neurotikus drogjait. Ezért is vetem meg ha valakinek külső segítség kell egy kis eufórikus szárnyaláshoz. Persze a megvetés erős kifejezés. Magát a függés tényét vetem meg. Azt a függést, ami a mértéktelenségből és az öncélú, kontrollálatlan élvhajhászatból fakad. Semmi bajom a hedonistákkal ameddig belátják, hogy az egyensúly kellemes kényeztetés, és degradásló függés között könnyen felborul.

-Kendőket, sálakat és minden egyéb rongyot amibe beburkolózhatok, mint egy múmia. Ápol s eltakar...

-A teát...ha már kell valami rituálé az ember életébe. Különösen kellemes füstölőkkel feldobva a környezetet.

-A testékszereket. Sajnálatos módon viszont az én húsketrecem nagyon nehezen veszi be őket (amennyiben egyáltalán beveszi )...de azért igyekszem.



Akkor jöjjön néhány ember(?) akik ide illenek:

-A Sopor Aeternus (értsd Anna-Varney Cantodea) munkássága ámulattal tölt el. Beleértve a világnézete, a mássága, és minden pikáns részlete. :P (Nővérem szerint a zenéje néhol olyan mint egy jól eszközölt agymoság...lehet van benne valami.) Anna-Varney egy a született különcök közül. Sehol nem találok benne mesterkéltséget, vagy hasonlót. Nem mondhatom, hogy vakon imádom, hiszen ember ő is, mégis nagy többségben minden egyes sorát a magaménak érzem, mint egyfajta próféciát. A bátorsága, az elhatározottsága és a lelki ereje tiszteletet érdemel, ha valaki igazán érti hogy milyen életet kell élnie.
-Sorsszerűség-



-Ugyanez igaz Marilyn Mansonra. Nem tudom, hogy mostanában ciki-e szeretni vagy nem, de tagadhatatlanul egy művész emberről beszélünk, akit sajnos még az ediggi karrierje sem ment fel az idő múlása alól, minek következtében ő is, mint minden ember VÁLTOZIK. Kissé komikus lenne, ha még negyven fölött is a tinédzserkori lázadás lenne a témája...nemde? Mindennek ellenére, én nem érzem, hogy változott volna. Sőt, a későbbi alkotásainak mondanivalója valahogy mélyebbre kalauzol, mint azt eddig megszoktam.



-Tovbbá az egyik első kedvencem Dada a messzi japánból. A művészi szarságnak olyan fokú eredményeit tette le amit egyszerűen nem tudok figyelmen kívül hagyni. És hiába japán, így része a vizuális csilivilinek ami mögött sajnos nagyon bújik meg komoly értelem...de ő a maga módján akkor is GOTH. Ez van.



-És most jöjjön akiről biztosan tudom, hogy ciki szeretni: Lady Gaga! Az a helyzet, hogy a kkarierje elején nagyon húztam rá a számat, de valami érdekes módon az elmúlt időkben az ostoba szőke figurából előbújt egy olyan markáns jelenség, amit nem lehet nem észrevenni. Hála ennek még tehetségéről is sikerült bizonyosságot adnia, ami az ő szakmájában...hogy is mondjam...nem elvárás. Összefoglalva néha sajnálom azokat akik pusztán szűk látókörűségből nem szeretik. Nem tudják mit hagynak ki. (Mellékesen megjegyezném, hogy nagy szerencsénk, hogy nőnek született...mekkora bunkó lenne férfinak, édes istenem!)



-Hogy legalább elméletben a pop zenénél maradjunk, meg kell említenem Franciaország díváját, Myléne Farmert is. Ő az, aki szinte minden formájában ihletet ad. A szenvedélye amit átad a haéégatóinak egszerűen leírhatatlan. Egyesíti magában az egyszerű természetes és visszafogott szépséget, a hivalkodó vamp karaktermével ami minden szempontból figyelemre méltó.



-Zenei ismertetőt pedig nem írok. A feljebb említettek kiteszi a zenével töltött időm (napi 12 óra) nagy részét, de persze nyitott vagyok sok más stílusra és együttesre, csak éppen ritka az olyan, ami mondanivalójában és egész valójában ennyire rabul tud ejteni. Dicsőség Jusának és a többieknek!

-A szélsőségeket, a megbízhatatlanságot és a kibírhatatlan szeszélyeket. (Nocsak ki beszél...)

-Nem bírom ha valaki ajtóstul ront a házba. Legalább a teámat hadd igyam meg... El nem itélhető módon kissé megrökönyödöm ha valaki az első pillantás után máris keresztrefeszít a (megjegyezném: hülye) kérdéseivel. Az idejétmúlt, poros etikett számomra sokat jelent.

-A (túlzottan) radikális nézeteket. Persze én is dédelgetek világuralmi terveket, mint mindenki, de nem mindegy milyen áron kívánja elérni az ember.

-A magányosság túlcsordulását. Persze, mindenkit megkísért néha, én ilyenkor engedek is neki. Megélem a magányt, az elszigeteltséget de nem szeretem amikor megtelepszik ez a hű barát és végül nem szívesen látott vendéggé válik. Egy idő után a falak rámcsavarodnak és a csend hangjai csak úgy konganak az ürességben.

-A civileket...sznob rohadék vagyok...azt hiszem. Sajnálom is, de ez egy olyan dolog, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem kikezelni.

-Nem szeretem, ha az ember önérzete áll a boldogulása útjába. (konkrét példa az irracionalitásra...) Az önézret fontos, de a hozzá tartozó mértékesség úgyszintén. A mai világ embere úgy látom nem tudja kezelni az efajta konfliktusokat, és olyanokon statuál példát akik semmilyen szempontból nem érdemlik meg.

-A józan ész hiányát, a következetlenséget és az irracionalitást. Olyan oldalamat hozza elő, amit szégenykezve rejtegetek még megbéklyózva is, száz bezárt ajtó mögött.

-A felszínességet, a belső mélység leplezését, holott hiánya nem lehetséges. Az embert a lelke és a szelleme teszi emberré. Ha valaki ezeket tagadja, azzal emberi mivoltát tagadja (az én nézőpontom szerint). Egy emberi lényt szeretnék a belső vonásairól megismerni, nem a társadalom által rákényszerített habitusokból, vagy hasonlókból.

-Ha letörik a körmöm és a rövid körmöket...visszataszító a köröm alól kikandikáló hús gondolata is. És akkor még a látványáról nem is ejtettem szót...fujj.



-A dedót és mindent mi abból ered, beleértve a híg bélság ütemezett kavarását, az álságos szenteskedést, a könnyfacsaró mártírkodást és a másik háza táján való "söprögetést". Öreg vagyok hozzá... Szeretek nyitott szemmel járni, és azt hinni hogy nem csak nekem lehet igazam ebben a világban és nem csak az én utam helyes. Ellentétben az ilyenekkel, akiknek ezúton továbbítom az istennő üzenetét:




-Az emberi testet, közüttük előkelő helyen a sajátommal. Organikus börtöncella, szellemem körül.

-Az öncélú tanácsosztogatást. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de a magánvélemény egy dolog. Mondhatni olyan mint a $eggluk. Át kell esni bizonyos etiketten hogy a másik orra alá dörgöljük. Kéretlen-keresetlen tanácsokat osztogatni felér egy marék acélforgács vattával az ember alsóneműjében. Csak tartsa meg mindenki a világnézetét magának az úgy a legkellemesebb. Én nagyon ritkán veszem ahhoz a bátorságot, hogy bárki világnézetébe vagy életmódjába megpróbáljak beleszólni.

-A szimbiotikus működésemet. Egy másik organikus életformával kötött szimbiózis nélkül olyan vagyok mint egy teknős a páncélja nélkül.

-A Faszbukot, a mostanában túltengő értelmetlen közösségi oldalt és hozzájuk kapcsolódó szintén értelmetlen lájkolós cirkuszt. Mondják rám hogy elmaradott vagyok, de ez tényleg nem megy le a torkomon...

-(Majdnem) mindet, ami túl modern, túl újszerű, olyannyira, hogy már teljesen fölösleges, de azért mindenkinek lennie kell, mert nélküle nem élet az élet, pedig csak pár percet vagy apró mozdulatot spórolunk meg vele. (Nálam ilyen a telefonba gyömöszölt internet is, de első helyen a fotocellás szappanadagoló áll. Tudom-tudom...higiénikusabb. Én is erre fognám a lustaságot... )

-És még ezernyi kis apróság. (Hétfőnként még több...jellemzően háromszor annyi.)

Ami még ezután is jön: Egó-maszturbáció magas fokon,
...avagy pár apró darabka az én világomból:



Büszke vagyok a hitemre. Úgy érzem büszke is lehetek, hiszen sosem titkoltam vagy hagytam el. Ezért valahogy nem tűröm azokat akik nem tartják tiszteletben mások meggyőződéseit. Ha már társalgásba bonyolódunk, én igyekszem tiszteletben tartani a velem szemben ülő eszméit, és befogadni, amennyire csak tudom. Ezért elég kegyetlenül visszautasító tudok lenni, ha én nem kapom meg ugyanezt a kegyet. Drámai nem? A régimódiság netovábbja...mármár fanatizmus.
-hit

Néha a gondolat elsikkad. Néha az érdeklődés elapad. És ami azelőtt kellemes érzéssel töltött el, feledésbe merül, néma űrt hagyva maga után. És már csak a veszteséget érzem. Valaminek az elveszt(eget)ését amit valaha szerettem. Néha nyomorultul érzem magam miatta, néhol viszont megkönnyebbülést érzek. Megszabadulást egy akkori szemmel nézve már fölösleges kínszenvedéstől. A semmi biztonságát. A kiegyensúlyozottságot.
-egyensúly

Sokan úgy tartják, ha a gödör alján vagy, akkor már csak fölfelé visz út. Nos, én tiszteletben tatrom, és örülök neki, hogy van aki így látja. Én hajlamos vagyok azon kapni magam, hogy nem találom a gödör alját. Elvégre a mélység határtalan. És amikor már úgy érzed nincs mit veszítened, nyugodj meg. Onnantól már csak rosszabb lesz. Pesszimista lennék?
-mélység