Beleszaladsz az életembe, mielőtt bármit is mondhatnék.
Űrlapként kérdéseket teszel fel, te, aki most olvasol.
Ki kell ábrándítsalak: romantikus formában közlöm Veled, hogy ebből nem fogsz megismerni, a kérdés csak egy - ami lebeg előtted, és előttem - meg fogsz-e valaha?
Ha elmegyek melletted, ha leülsz mellém, vagy ha bennem is élsz?
Meg fogsz-e ismerni?
Én meg fogom-e magamat?
Nem célom bizonygatni hatalmas emberi mivoltomat, mint megannyi elkeseredett társamnak. Nem vagyok én végzet asszonya, hatalmas gót, ismeretlen tudások tudója, de még egy álromantikába burkolt kőszobor se, ki ködösít szavaival. Habár úgy hat, tudom. De nem célom néked bizonygatni származásom, s önmagam. A világ paradoxonja, hogy én benned csapódom le, általad bíráltatom, holott már az ősidőkben meg lett mondva: "Ne ítélj, mert ítéltetni fogsz."
Azt se mondom, hogy én ítéletektől mentes vagyok, sőt. De igyekszem tisztán látni, még akkor is, ha szürkehályog van a szememen. Tele vagyok hibákkal. S ezt most nem porhintésből mondom, bár bevallom, hangzott már el úgy a számból.

Tudod mi az érdekes? Lemondó hangnemem ellenére, felettébb boldog vagyok! Mindig, mindenkor, mindenhol! Csak percekre csap meg a magány, a halál szele, ami visszaidézi régi önmagam képét.
Nem hiszed el?
Hogy is hihetnéd. Egyszer még ismerted fűre lehelt képmásom fekete romantikáját, de sosem ismerted a boldogságot. Látod, máris két dolog van, amiben különbözünk!

De mégis itt állok, és ámulduzom nagyszerű mivoltodon. Hisz ember vagy, és ezen a földön élsz, s ez már jelent valamit!
Csodállak, csodálom otthonod, gyönyörködöm értelmedben, veled visítok butaságodban.
Milyen könnyen meg lehet még engem is vakítani! S még téged is, ki sokkal öregebb vagy nálam!
Csodák Földjén lépdelsz!
Sok mindenben hiszek, amiben te már, vagy még nem.
De mondd, és lásd!

Neked megadatott az idő, eldöntötted már, hogy mit fogsz vele kezdeni?

**

Nem tudom, hogy rájöttél-e, hogy ez nem irodalmi mű, ez credo.

Azért egyszer, megiszol velem egy teát?

Beszélgethetnénk.









"Légy az a változás a világban, amit látni akarsz benne."
/Gandhi/

Frissül.


Mint minden folyamatosan körülöttem. Lesz majd blog, deviantart, last.fm, levelek, egyebek, és az éves tartozásaim is lerovom emberek felé. Már nem kell sokat várni.

Addig is mindenkinek egy nagy mosoly, ölelés, aki el akar érni, úgy is tudja mi - merre.

De idővel. Már nem sok idővel... :)

Alapvetően sok dolog van, amit nem szeretek. De nem szeretem rámondani dolgokra, hogy nem szeretem.

Minden ellenszenvem belőlem fakad, ami természetszerűleg az én hibám, együtt élek vele, és elfogadom. Mondhatnánk dolgozom rajta. És még értelmét is látnám ennek a négyzetnek, ha nem vonakodnék kitölteni.

Majd egyszer :).

Nem feltétlen a negatív oldalról kell kezdeni az ön- és társadalomismeretet, bár tény, hogy kategorizálni így sokkal egyszerűbb.

Annyit talán leszögezhetünk, hogy alapvető emberi értékek megszegését nem tudom elviselni, és hogy sokszor előítéletes vagyok a fanatikusokkal (de lehet jönni, és meggyőzni, hogy normálisak vagytok).

A hangulatváltozásaim is nehezen tűröm, főleg, mióta tudom, és érzem, hogy kiszámíthatatlan vagyok, és el is fogadom magamtól (de dolgozom rajta).

Emellett nem tartom betegségnek, amit a társadalom annak tart, és szeretek a normalitás szélein táncolni azt viszont nem szeretem, ha valaki ítélkezik e felett (nem is feltétlen miattam, mások miatt - mióta "nem normális" egy fogyatékkal élő, egy skizofrén, egy borderline-os?). Szóval ezek bosszantanak, de el tudom fogadni, főleg, mert van, amikor már nekem is sok, de azt meg magamon nem tudom elfogadni.

Helló világ, helló paradoxon.

Ilyenkor érzem, hogy itthon vagyok. :D.

Credo


[...] Mindig marad tennivaló. Hétfőre kedd jön, szerda, csütörtök. Minden nap ugyanazokat a hullámokat veti. A lét évgyűrűket növel, mint a fa. Mint a fa, lehullatja leveleit.
Egyszer a mező közepén egy léckerítés kapujához dőlve, észrevettem, hogy megáll bennem ez a ritmus; a verssorok és a dünnyögés, a zagyvaság és a költészet. Egy tisztásra leltem a gondolataim között. Átláttam a megszokások sűrű lombozatán. A kapura támaszkodva, megbántam a sok szememetet, befejezetlenséget és elszakadást, mert az ember képtelen átvágni Londonon, hogy felkeressen egy barátot; vagy elhajózni Indiába, hogy meztelen embereket lásson, akik szigonnyal halásznak a kék vizeken. Az élet tökéletlen volt, mint egy befejezetlen mondat.[...]



[...]Úgy szóltam magamhoz, mint egy útitárshoz, akivel az Északi-sarkra utazik az ember.
Ahhoz az énemhez beszéltem, aki sok szörnyű kalandot élt át velem; a hűséges baráthoz, aki ott ül piszkavassal a kandallója előtt, hogy élesztgesse a parazsat, amikor már mindenki nyugovóra tért; ahhoz az emberhez, aki titokzatos módon a lét hirtelen sejtszaporulataiból épült, egy bükkerdőben vagy egy fűzfa mellett ülve a folyóparton, vagy áthajolva egy korlát fölött Hampton Courtban; azzal az emberrel, aki válságos pillanatokban ura tudott lenni a helyzetnek, s összeszedve magát, rávert kanalával az asztalra, s így szólt: "Én nem fogok beletörődni." [...]



[...]De hogyan írhatnám le, hogy milyennek látom a világot nélkülem?
Erre nincsenek szavak. Kék, vörös - még ezek is csak a figyelmet terelik el, rejtegetnek valamit a sűrűségükkel ahelyett, hogy átengednék magukon a fényt. [...]



[...]A vakság visszatér, amint nézelődöm, s az egyik levél olyan már, mint a másik. A szépség visszatér, amint nézelődöm, visszatér a kifejezések káprázatával. [...]



[...] De egy pillanatra fenn ültem a gyepen, valahol magasan a tenger árja fölött és az erdő zúgása felett; láttam a házat, a kertet és a megtörő hullámokat. Az öreg dajka, aki a képeskönyv lapjait forgatja megállt, és így szólt: "Nézd. Ez az igazság."
Erre gondoltam ma este Shaftesbury Avenue-n jövet. A képeskönyvnek erre az oldalára gondoltam. S amikor találkoztam veled a ruhatár előtt, azt mondtam magamban: "Nem számít, kivel találkozom. Az a kis hűhó a 'létezésem' körül véget ért. Nem tudom ki ez, de nem is érdekel. Együtt fogunk vacsorázni." Szóval felakasztottam a kabátomat, megérintettem
a válladat, és kértelek: "Ülj le mellém." [...]



[...] Most kezdek felejteni, kezdek kételkedni az asztalok szilárdságában; az itt és most valóságában; s ujjaimmal megkopogtatom a szilárdnak látszó tárgyak éleit, s kérdezem: "Kemények vagytok?" Oly sok különböző dolgot láttam, annyi különböző kifejezést gyártottam. Az evés, ivás folyamatán, s míg szemem a dolgok felületén legeltettem, elvesztettem a vékony, kemény kagylóhéjat, amely beburkolja a lelket, s már ifjúságunk idején magunkba zár - ez magyarázza a hevességet, a fiatalság csőrének könyörtelen, kitartó kopogtatását. És most újra megkérdezem: "Ki vagyok én?"
Beszéltem Bernardról, Neville-ről, Jinnyről, Susanról, Rhodáról, és Louisról. Én volnék valamennyi? Egy vagyok és különálló? Nem tudom. Itt ültünk együtt. De Percival halott, és Rhoda halott; szétszóródtunk; nem vagyunk itt. De semmi akadályt nem látok, ami elválasztott volna. Semmi választóvonal nincs köztem és közöttük. Míg beszéltem, úgy éreztem: "Én - ti vagyok." A különbségek, melyeket oly fontosnak tartunk, a személyiség, melyet oly lázasan dédelgettünk, legyőzetett. [...]



[...] Így, amint ennél az asztalnál megpróbálom kezeim között megformálni az életem történetét, hogy mint egy gömbölyű tárgyat letehessem eléd, fel kell idéznem messze tűnt, mélybe tűnt dolgokat, melyek elsüllyedtek az életben, vagy részévé váltak amannak; fel kell idéznem álmokat, dolgokat, melyek körülvettek engem, és lakótársakat, azokat a félig megfogalmazott, rongyos szellemeket, melyek szorgosan kísértenek éjjel és nappal; álmukban forgolódnak, és zavaros kiáltásokat hallatnak; kísértetujjukkal megragadnak, ha szökni próbálok - emberek árnyait, akikké lehettem volna; meg nem született énjeimet. Aztán itt van az öreg, állati szörny, ez a szőrös alak, aki ujjaival turkál belső részeink tekervényes tömkelegében, zabál, majd mindent kiad,
torokhangon szó, szinte zsigerekből - nos, hát ő is itt van. [...]



[...] Ó, de itt van az arcod. Elkapom pillantásodat. Én, aki olyan hatalmasnak tudtam magam, mint egy székesegyház, mint egy templom, egy egész világegyetem, én, aki azt hittem erőim korlátlanok, és ott lehetek mindenütt a dolgok határainal, és közben itt - én most nem vagyok már egyéb, mint az, akinek látsz, öregedő ember [...]



[A hullámok megtörtek a parton]


Virginia Woolf: Hullámok


"Hittel, hűséggel, humorral...!"