Zene:
Opeth, In Flames, Katatonia, Anathema, Ulver, Kroda, Horn, Burzum, Sonne Hagal, Faun, Omnia, Daemonia Nymphe, Forseti, Loreena McKennitt, Neun Welten, Therion, Woods Of Ypres, Durdkh, Amorphis, Eluveitie, Garmarna, Dead Can Dance, The Moon and the Nightspirit etc.

Film:
Forrás, The Fall, The Cell, Andalúziai kutya, Requiem egy álomért, 28 nappal később…, Paradise Now, Beowulf, Krabat, A bukás etc.

Könyv:
André Breton: Nadja; Gabrielle Wittkop: A nekrofil; Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg; Honoré de Balzac: Huhogók; Grimm: Deutsche Sagen; Wolfgang Golther: Mythologie etc.

"Felesleges optimista illúziókba ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották – eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerű gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást »haladásnak« nevezték. Mindenki a »haladás« himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére."

A szelek pajkosan át- meg átszaladtak a sziklák között, hogy aztán a tömött mohapárnákon a tóba csusszanjanak. Táncra perdültek a víz kéklő tükrén és topánkájuk nyomán fodrok hadai indultak végtelen útjukra. Aztán a túlparton, egy meggörnyedt, de még mindég nemes fűzfa alján megpihenve erőt gyűjtöttek az ősnemzéshez: akkor a villámok megszaggatták az eget, a súlyos esőcseppek pedig sarat gyúrtak a föld apró repedései közt. Az életet egy hóvirág lehelte belém, s én az ég felé törtem. Mert tudtam, hatalmas vagyok. Erős vagyok. Anyám és apám vagyok: a szél, a víz, a föld, a fa.... De tűz is vagyok. Legfőképp tűz vagyok, igen - a szél táplál, de el is fú majd; vizet fakasztok, de meglásd, elaltat majd; a földbe kapaszkodom, mégis fuldoklom tőle; de elemésztem a fát.

Ám a fa mégis csöndben tűri sorsást. Suttogó koronájával cirógatja még az eget, mikor én már mélyen a húsába vájtam örökké változó karmaimat. Tudom, hogy fájok neki, mint anyámnak fájtam születésem napján, de ő ellenáll a kísértésnek, hogy beleordítsa a végtelenbe: jaj, meghalok! Újra és újra rohamra indulok hát ellene, s mire végzünk, rám nehezedik a pusztítás kétes diadala. A fából hamu, belőlem parázs maradt csupán, s a hajnal hasadtával egyre csak az munkál bennem: lehet, hogy mégis kicsi vagyok? Valóban szánalmas, apró kis senki lennék? Lehet. De a fényem beragyogja a legsötétebb éjszakát is.