Nos, úgy gondoltam, ide igazából egy-két versemet teszem fel, nem tudom mennyi fog kiférni, majd meglátjuk..
/A versek keletkezésük szerint vannak betéve, minél lejebb mész annál újabb verseket találsz, mert az elején a régebbiek nem valami jók, de hát azokat is én írtam../
Álarc mögött
Mondd, miért nem hagyod, hogy éljek
Miért rántasz vissza mindig
Ha észreveszed, hogy élek
Éles késsel vájsz belém
Csak élni szeretnék, oly nagy kérés ez?
Elűzni tőlem mindent, mi boldoggá tesz
Egyszer szeretnék csak igazán élni
Mikoron már nem kell többet remélni
Csak ülni, s élvezni a létet
Olyan emberrel ki szeret, s érez
Együtt nézni a lenyugvó napot
Egymás kezét fogva, csókolni arcot
Mikor már nem számít az idő, s elmúlás
Egymásé lettünk, semmi sem fáj
Csak hagyd, hogy szabadon járjak
Könnyes, de boldog szemekkel szálljak
Hogy a hold minél fényesebben ragyogjon
S testemben a kis szikra lánggá lobbanjon
Féltékeny vagy ugye, te kéjelgő Halál
Nehogy boldogok legyünk, ez előtted áll
Bár tudom, hogy csak magamat okolhatom
Mégis oly édes a te neved mondanom
Hogy van kire fogni a gyávaságomat
Álarc mögé bujtatva szánalmamat
Szánom magam, hogy képtelen vagyok
Boldog életet élni, s inkább vakon
Figyelem a földet, embereket, szerelmet
Nem merem megadni magamnak a kegyelmet
Kérlek, valaki, segíts kiszabadítani
Bennem azt, mitől boldogan tudok adni
Jöjj édes Múzsám, ki eddig is segítettél
Tárd szét kapuim, feküdj örökké belém
Legyen ez lakhelyed, szívem minden kis sarka
S így lészen nyughelyem a mérgezett alma.
Őszi tél
Lassú léptek zaja törte meg a csendet
A béke ideje lejárt, feltámadt az ember
Valami készül, halkan, egyre közelít
Nem tudom, hogy mi az, mégis megrémít
Nappal van, mégis olyan, mint az est
A madarak alszanak, csendbe borult Pest
A nap fénye lassan, biztosan kihunyt
Az őszi élet sárgái, a szeretet, mind elmúlt
Telik az idő, felettünk örökre eljár
Mi gyönyörű és élő volt, lehullik, elszáll
Nemrég még fák alatt, ím egymást csókoltuk
Könnyel teli szemünkben az élet felocsúdott
Most körbenézek, s minden eltűnt egy perc alatt
A levél mind lehullott, a sárga fehérbe szaladt
Nem áll meg, rohamosan közelít felénk
Nem menekülhetünk, nincs már több remény
Fekete csuklyában, valahol a távolban
Megjelent előttem egy rémes álmomban
Rozsdás kaszájával kezében, nyúl értünk
Őt kéri tőlem, én nem adhatom lelkünk
Vacogó emberek az utakon, nem látnak minket
Máshol vagyunk, el akarnak rabolni téged
Fúj a havas szél, fekete égen vihar tör elő
Dallamos zene ormai közül sírva jő elő
Mosoly fakadt a Halál arcára, nem bánja
Szétszakít mindent mi élő és árva
Érdes kezével érte nyúl, s megragadja
Majd lassan távolodnak, téli ég sarja
Fájdalom ez az ősz, a fánk alatt újra
Rád gondolok, kiért hamarabb eljött
Örökre megmarad, mi akkor történt velünk
Két név belevésve fánkba, örökké élünk
Az ősz, s a nyár nem hoz már jót nekem
A nap színei, július melege sem tette
Jobbá a múltat, csak felejtésre való
Liliomok, rózsák, hervadjanak csak ott!
Fülledt levegő, nyári zápor csapja ajkam
Az élet legszebb színei, mind elmúlnak lassan
Meleg csordul ki belőlem, így, ülve kettőnk alatt
Az életem lassan elszáll, s jő újra a tavasz
A tudás fellegvára
Ó, mily sivár elmém mezeje.
Villámként nyilallt bennem,
Mint fába, úgy csapott, égetett
Itt belül, mi megmaradt elme.
Az elit otthonában hallgatva,
Kínoz engem a szánalom,
Hogy mennyi mindent nem tudok.
Csak hallgatok és ámulok.
Tudni! Többet, s jobban!
Ez az, mire vágyok már.
Nem kell nekem semmi szürke!
A tudás lesz a fellegvár!
S boldog leszek, ha majdan
Hallhatom, megismerhetem,
Az újat, történelmet, irodalmat,
S a költészetbe merülhetek.
Magányos pillanatok - Egy élet napjai
1.
Hősi utcákat járja a nyomorult
Keresi magát, a hideg szélben elborult,
S ki már fel sem akar kelni többé
Behunyja szemét most és mindörökké.
Dobverés hangja valahol a távolban
Ütemre vonult kényes álmomban.
Ó, édes szívem hangja ez..
Haláltusájának lassan vége lesz,
Ámbár volna még erő felkelni,
Lelki nyomora nem engedi elmenni.
S csak fekve várja az éji hattyúkat,
Ki gyermeket hoz, most halálba ragadhat.
De csitt legyen emitt! Ki az?
Megjelent előttem, mint fehér viasz,
S édes nedűvel csorgatja testem,
Harcra buzdítva mézesen nyomorult lelkem.
Tán végső szenvedésem ócska bája?
Szebbé tenni e percet, s így fekszik egy árva.
2.
Katt-katt, fémes sercegés hangja.
Őrülten nyöszörög a részeges zajban,
Mint szellem, halkan üvöltve
Énekel nékem édesen merengve,
S percről percre fülembe suttogja
Szabadság. Szerelem. Ölelve, csókolva!
Füstös homályban arca rajzolva.
Mosolyt küld felém, ajka szakadva:
- Tudd kedves, sosem leltél tán
Jöjj el értem, itt várok reád! –
S eltűnt egy villanás alatt,
Az idő elszállt, az éjszaka maradt…
3.
Csillagos égen, kint a mezőn, s réten,
Pergamennel kezében, jegyezve a képet
Festményt rajzolt, mi lelkében zajlott,
S filmként pergett, arca bús vidorjelmez.
4.
Fagyos hidegben, sikártorban vonult.
Egymagában bánatával, újra feljajdult.
Átfagyott testén a jeges víz száradt,
Mit hurrikán üvöltött a végső lázban.
Állj! Újra hangtól remeg a lét.
Mögöttem valaki, s gyorsan közelít.
Rozsdás kés a torkomat vágja,
Bűzlő részegtől, ki pénzemet várja.
Ám én csak nevetni tudok ércesen,
Mintha érdekelne mi lesz énvelem.
S rásegítem kezét a helyes útra,
Bőröm lassan felszakad, vér csordul a falra.
Könnybe lábad az aljas szeme.
Nem hiszi, mit lát, ott van előtte.
Rémülten futva el előlem, a sötétbe,
Gondolván, ki az, ím szeretne
Elmenni, s csak emlék maradni.
Fekete tollával sikerült csak aratni.
5.
Forrón ölelő lángok csóvái nyaldosnak,
Kandallómban a fadarabok jajgatnak.
Énekelnek nékem újra, s pattognak,
Járják ősi táncukat, értem korhadnak.
Fekve mélyen párnáim közt, temetve.
Étel, s az ital asztalon kitöltve.
Boldogság-e ez, mit mostan érzek?
Megvan minden, mi kellhet nékem.
Ám egy csillag nem ragyog falamon,
Kiért élni, s halni is képes vagyok.
Csak tudnám, hol rejti őt az Éden:
E nyomorult földön, avagy fent a gyönyörű égen?
Színház
Valakit mindig eléd fúj a szél,
Tán mikor kóbor szíved már semmit nem remél.
Örök talány: kit, mikor, s miért?...
Valakit, ki szeret, vagy utál, félt.
A sors kegyetlen színházában
Csupán bábok vagyunk,
Sose tudhatjuk, Pókerarcától mikor,
Milyen lapot kapunk.
S ha majd fény derül elénk
A homályból mind kijutunk,
Mint darabot, úgy játsszuk még:
Értsd meg, egyszerű bábok vagyunk!
Fából faragott, szálkásan élünk.
Ki felénk nyúl őrülten marjuk.
A vér, mint örök létünk,
Úgy marad a szenvedés, s a varjúk.
S, hogy miért is tesszük, hát megmondom:
Így könnyebb takarni síró arcunk,
Mit szégyellünk, azt fátyol mögött tartva
Rejtve marad remegő ajkunk.
De! Ha eljő az éj, s a fekete lepel
Sűrűn borítja majdan az eget, takarva a fényt
Szemünk előtt a szürke kép, bevillan,
Mit szellem kérd, kik vagyunk, s honnan.
(~by roxi and me )
Jéghideg szellem közeledte
Éjfekete lepelben jő ő felém mosollyal
Szemében az élet szerelemmel, s haraggal
A föld felett suhan ő, sikolt körötte az erdő
Az állatok mind rohannak, menekül a fertő
Jöjj felém, erővel, s haraggal, nem bánom
Mert tudom, hogy te leszel az én mátka-párom
Fussanak csak a bolondok előled, mert
Nem látják gyönyörű és nagy lelkedet
Ám én itt vagyok, s nem mozdulok innen
Szívem minden részét földbe gyökereztem
A kés mi kezemben otrombán, foltosan remeg
Vele vágtam fel bőröm, s mellkasom neked
Hogy kitárjam néked minden bajom, s titkom
Te vagy az, ki kezébe veszi, s gyógyítja itthon
Ha kell, én elvérzek érted, s csendben behunyom
Szemem, arcom párnámra teszem, s elalszom
Jég kezeddel karolj belém, hűtsd le lelkem
Hisz oly hevesen harcol, s kavarog bennem
Érints még százszor, ezerszer, ha lehet
Fagyos leheleted fonjon körbe itt, s most, engem
Lobogjon hajad, táncoljunk ketten, csendben
Forogjon velünk az éj, a szél, minden szellem
Testünk forrjon össze egy melegen izzó kővé
S játsszuk el a papok minden fontos bűnét
Zengjen az éj kettőnk gyönyörű táncáról
Földön fekve, remegő ajakkal álcázzunk
Zúgjon, s tépjen a szél köröttünk, ne álljon
Üvöltsön a vad a rejtekből, mi itt jártunk
Rettentsünk el minden embert, mindenkit
Hogy mi így karoljuk egymást, ahogy még senkit
Tűnjünk el így a homályos messzeségben
Még emlék se maradjon, itt jártunk ezer éve
Hullámok közt
Oly érdesen, mégis édesen simogat,
ahogy lebegek az ég vizén.
Kényesen, kedvesen mosolyt ad,
szemeidben meglátom a reményt.
Ahogy úszva figyelem a partot,
mily messzinek, száraznak fest.
Lassan eljő hozzánk az alkony,
s ránk borul majdan az est.
Itt leszünk mi ketten, fekve,
a tengerben lázasan maradva,
ahogy bőröd érinti testem,
ördöggé válik minden angyalka.
- Eszembe jut, a kockás cipellő,
mi aznap védte kicsin lábujjaid,
mikoron először láttalak, gyönyörű sellő,
belülről megmarkoltak éles karmaid.
Az az első mosoly, te édes kis kobold,
ahogy ott álltál, s megcsillant rajtad a fény,
én meg, mint ki búskomor,
félve lestem csak feléd. -
Érezni a párát, mi köröttünk kel.
Puha, cirógató homok alattunk.
Nem maradunk többé árván,
ha kell hát együtt meghalunk.
Fáradok. Az álom kerülget.
Lassan teljesen kiszikkadok.
Csak egy karnyújtásba kerülhet,
s tied leszek őrülten, vakon.
Ó, ne nézz így rám, kérlek!
Csupa bájidtól megmozdul a kéreg,
s elnyel engem a föld, az éter.
Édesen álmodok én, már régen..
Hadd öleljelek még egyszer téged!
Kezemben tartanálak örökké, végleg!
Ujjbegyeim oly vágyón akarnak Édes,
bőröd mézédes ízét érinteni élve.
Ha el is kap egy örvény,
s kiránt engem karjaidból,
nem fáj majd az érzés,
szeretni foglak, csak alvón.
Így merülök én alá, a sötétbe,
vásznad minden illatát hordozom belül:
mosolyodat, égszín szemed, kegyed, ölelésed –
A fekete lepel borít most rám végzetes fátyolt.
Szálljon a füst tova
Ócska füst száll szemem előtt
Miből a könny rég kihűlt
Csak néz bambán a semmibe
Lassan megyek bele a messzibe
Nem tudva azt, hogy mi jön
Lehet, hogy fekete felhőn
Száll majd felém a nyomor
Vagy boldogságot kohol
Folytatni kell utam bármilyen
Nehéz vagy őrült is legyen
Száll a füst, csak száll tovább
Ki orromból, egész orcámon át
Nem tudom, hogy mi következik
S ettől rettegve egyedül fekszik
Benne az ágyban az ártalmatlan
Kis gyermek, gyengén bájologva
Fekszik, s nem mozdul meg
Várja, hogy a csoda őt lepje meg
Tudja, sok remény nem adatik
Még bizalommal hanyatlik
S szánja magát, mert gyenge
És tudja, erősnek kellene lennie
Iszonytatva fél a napoktól
Mik gyorsan jönnek, aggasztó
Cigaretta füst, csak száll tovább
Orrán, s remegő száján át
Most igazán fél, üvölt benne
Hogy nem lesz soha, ki szeresse
Ki kéne neki, az elhagyja
Elutasítva őt, s nem akarja
Hogy ő legyen, ki boldogságot hoz
Így nem lesz más csak szakadt konc
Sugallatra vár, hogy lépjen e
Felé, s őt nyugodtan elérje
Tanácsot kérne, de nem mer
Fél, tönkre tesz, ez így nem megy
Pedig ő nyúlna felé újra
Kinek keze jégként marta
S oly sok boldog percet hozott
Úgy, hogy sohasem lopott
Egy csókot tőle, egy percig sem
Pedig akarta, oh mily erősen
De félt, hogy visszalöki őt
S barát sem lesz már e nő
Pedig ha tudná, csak egyszer
Egyetlen jelet adna nekem
Könnyes szemmel rohanna érte
S jobbá tenné őt végleg
Kifestett szemén fekete csík
Szaladna le arcán a verejték
Hideg kezét én felforralnám
Ha tudnám, ő ezt akarná
De nem akarja, úgy hiszem
Csak bántanám őt teljesen
Neve ima lenne ajkamon
Örömmel kelnék jeges hajnalon
Karolnám oly soká, míg lehet
Ha engedné, hogy ezt tegyem
Fekete körmével marná arcom
S vérem csordulna ki ajkadon
Kérlek, ha érted mit mutat e test
S elhiszem, jobb lesz neked
Mondd meg akkor, s így lészen
Minden mit leírtam sorokat lelkemnek
Ha nem kell, s ellöksz magadtól
Akarom, barátságunk maradjon
Elég, ha magamat szánom, másé nem kell
Oh bár segíthetne nekem az ember
És mégis oly hiábavaló e siránkozás
Gyermeteg, de megnyugtató rimánkodás
Száll a füst, szálljon csak tova
Így tűnik el bennem a nappalok nyoma
Belenyugodva, ha kell örökkön
Festem fájdalmam textil lepedőn
Áztassa a ruhát vér és bűn
Csak tűnjön el ez iszonyat űr
Mi bennem tátong érzésekre éhezve
Minden csak álom, én itt, reszketve
Fel kell, hogy végre ébredjek
Öntsetek nyakon fagyos tengerrel!
Rántsatok ki e gyötrő képekből!
Meddig bírom még az élettől
Azt, mit adott, sok jót, s rosszat
Becsülnöm kell, így maradhat
Meg minden mi józan még bennem
Eltemetem rothadó, égett testem!
Spárta szülöttei
Érezni a penge jeges érintését,
ahogy metszi bőröm fehért fényét.
Édes sóként ég most az éter,
látni a lenyugvó napot az égen.
Őrült kiáltások mindenütt,
lelkek százai harcolnak vélünk.
Véreznek és éheznek most,
ahogy mi tettük ezt akkor.
Lassan hajlik meg a búzaszál,
könyörögve kiált most reám,
mint egy csecsemő, ha születik,
jelezve, hogy él és lélegzik.
Előre emberek! Pengéket fel!
Távozzunk, mint férfiak, el.
Ha szemünkbe néznek majd
lássák csak, mily bátor e faj.
Csókunkat adjuk hát a fényre,
mi kardunkon csillan az éjben.
Markoljuk erősen, kéjesen,
had féljék őket. Az életet.
Dalolják hát tetteink az emberek.
Emlékezzetek, tanuljatok mindenek!
Hogy így feküdt porban a sereg,
félelemtől, szégyentől mentesen.
Elhalkult Szavak
Talán néha érzed a gonoszt,
mindent mi rossz benned,
mégis tovább teszed, mi romlott,
az úttól poros a lelked.
Félnél, de nem teheted,
mosollyal kell tovább élned.
Könnyek szemedben a tettesek,
maradj örökké vélem.
Angyalt látnál, ördögöt érzel,
ki megragadja kezedet.
Millió sebből újra vérzel,
kaszáját lebegteti feletted.
Mint gyönge felhő, kit lök a szél,
futnál előlük örökké..
Jöhet még fagyra fény,
felolvasztva minden szépet,
s csókkal altat majd az ég,
elűzve tőled a betegséget.
Ó mily szép is a remény.
Holtnak is erőt ad,
hogy felkeljen és nevét
kiáltsa az őrült vad.
Mint őrült költő, kit ölel a vég,
súgnád az szót örökké..
Szerelem, érzések, kéjes szenvedély,
gyengítő, mérgezett nedű.
Megittad, már nincs menedék,
lassan elszáll minden erőd.
Mint ezer sebből ömlő, vérző lény,
fekszel a sárban örökké..
Tűnő idő
Magányos eső.
Érzed már az ízét?
Ahogy gyötör, megfacsar
mint egy gyönge citromot,
az élet lassan elkapar.
Neved, mi sziklában volt,
eltűnik, kopik, akár a festék,
siránkozva rimánkodhatsz,
biztosan kihuny az esély.
Oly nehéz a teher,
mint sziklát, cipelned kell
hátadon, görnyedhetsz akár,
lelkedből az élet elszelel.
Szégyen és bánat,
megalázottan siklasz a vízen,
mint nyúl, réten futva,
sikolthatsz a messzibe.
Nem lesz ki hallja.
Hangod süket fülekre talál,
arcod vak emberek képe.
Sebes lovon közelít a halál.
Egyedül fekszel.
Balzsamos ágyában,
mit oly sokan már megkaptak,
szelíden túlvilági várában.
Végső verejték (Nem a végleges verzió)
Lábujjak, gyöngéden kezemben,
simogatástól szakad az ég fel.
Rózsa tüskével aprón vagdal,
szemedben a zöld láng felnyargal.
Jeges verejték fut versenyt,
édes nyögéstől kelt most fel.
Lehelet füstként lebegve
szárítja mellkasom remegve.
Csókod, mint a sósav
marva engem, nem kókad.
Tüzelve és veszejtve
harcolunk mi megveszve.
Holt szavak száza száll
ablakon, s a falakon át.
Remegő ujjak érintve, temetve
borulunk egymásra kegy vesztve.
Rózsaszín lejtőin futhat
nyelvem ifjú búzát arathat.
Ajkadon fénylő vérem
párolog el a messzeségben.
Szoríts, ahogy csak bírsz,
mozgó hinta megsegít,
éltess gyönge hangoddal,
marcangolj szét karmaiddal.
Mint hajót, ölel a tenger,
édes párnákban megvetve ,
könnyek ezrével csepegtet,
én halovány szellemem.
Lejárt az idő, halványul a perc,
az óra is csak gyöngéden ver,
a halk zaj is abbamaradt,
hajnalodik, felkel a nap.
Utolsó érintés, végső csók,
jöhet értünk a Halálhajó.
Foszlik a textil, halkul a szó,
E hallatszik csak: óh.
A betegség
(egy kedves beteg lánynak)
Félelem és értelem szült most vágyat,
betegség ócska lángja nyaldossa tested,
ám a fény mindenhová elér
remény itassa át lelked!
Hisz nincs oly gond, mit ne gyógyítana
a szeretet, kedvesed, életed,
s nem lesz így gyűlölet, kétkedés
boldogság ragyogjon te benned!
Küzdj, s bízzál, így tesz mindenki,
a sors elől futni reménytelen,
ám hited erősítsd, s kényszerítsd,
szeretetre, s az megsegít!
Se eleje, se vége
Csókommal pecsételem ajkad,
Jó éjt kedvesem!
Csillagként ragyog fel a hajnal.
Ujjbegyem érdesen szabdal.
Elmentem, megnyertem
szíved mézesen nyargal.
Pengével mértél kétségben,
uszítottál fel bennem,
egy vadat oly édesen.
Csókoddal vertél kéjesen,
sírva temettem magam.
E hajnal vérző lészen.
Így ragyogjon hát csillagom a mélyben
sötétséggel, értelmetlen vesződésben,
kék égen zöld fény ragyogjon hát,
maradok én a te örök messzeséged.
Gyönge nárcisz hajladozzon,
ablakod alatt újra hajtson,
szövetségünk így megmaradjon.
Mint permet a világ zsákjában,
ott bújok én örökkön,
szívedben, egy málhában.
Nincs oly szó, vagy gondolat,
mely leírhatná végső sorsomat,
téged kedves, minden szavadat,
mely megmarad bennem teljes akarat.
Menekülhetnék én bárhová,
bújhatnék a fény elől,
föld alatti kamrákon át.
Nem segítene…
Megtalálna szerelmed szelleme.
Megtalálna, s élve égetne
Nincs eleje és vége se…
Pöttöm Panna
Oly hosszú és sötét az út hazáig,
kormos, üres, velőt rázó.
Ám a végén valami megcsillant: bájid,
ott álltál gyönyörrel, várón.
Körötted fény, derű, zöld levelek,
a tavasszal játszottál táncot.
Követtem minden nyomot, verebet,
mi hozzád szállt, picinyke lányhoz.
Hull a fátyol, le a meleg földre,
mi arcomat fedte évekig.
Táncot jár a Tél fagyos őre,
nem enged be többé kapuin.
Újra nyílik minden virág, fűszál,
mi a titkos kertben teremt.
Fénnyel játszva végleg megáld,
rozsdás rácsai édes kegyben.
Ölelésed közben zúgott a szél,
köröttem halk hangok száza szállt:
Angyalok súgtak ifjú reményt,
fentről kacsintottak le rád.
Íme a fény, mit Ők küldtek nekem,
tudom Te vagy, benned kelt.
Minden jót mit akkor éreztem,
feledni el sosem lehet.
Mosoly, mi éltetőn játszik arcodon,
érint engem, mint búza a réten,
örömmel tölti lelkem minden napon,
a bánat nem fog téged régen.
Maradj hát mellettem, míg csak lehet,
nem számít az idő, s elmúlás.
Harapd újra, ezerszer bőrömet,
csókod lesz az ajándék, a fellegvár.
Éjszakai História
Mit nékem a halál?
Csak gúnyos játszópajtás,
kivel kézen fogva akár
üldözhetünk farkas hordát.
Nyüszítve, hörögve talán
még méhük is elejtik:
Rohanjatok! Rajta hát,
sötét fátyol takar mind.
Ki lennék én, éj gyermeke?
Jámbor lélek lakik bent,
dohos, mélytelen ketrecben,
olykor béklyóz a gyötrelem.
Mit tehetne eme test?
gyönge szárnyú öleb ez.
Ifjú arán vérző kegy:
hadd itassa szívem meg.
Ó mily édes e kín,
érzem minden dobbanását,
őrült puskaként dörög míg
el nem lejti végső táncát.
Akár a folyékony tűz,
élve-halva éget e máglyán,
s felkap engem, messzi űz,
hol Istenek tartják égi nászát.
Béke köröttem: csönd ül tort
e bájos leány perce ez.
Szívemből egy darab itt hagyott,
szén csordulá kelyhembe.
Gyönge Isten te, te sarló!
Sírjál csak és vesződjél!
Úgysem nyílik majd az ajtó,
fent, a mennyek mezején.
Mit nékem a halál?
Tán mindent és semmit –
midőn majd ha időm lejár,
maradok én örökkön szenvedni.
Hajnalt várva bújhatok ágyba
tudván: nem jő el az soha nékem
maradok hát éji vadász:
tűnő homály a messzeségben.
Holtak napja
Bús torban suttog a táj,
hisz itt, e nap holtaké.
Édes emlék száza száll,
csillan márványon a holdfény.
Lüktet, ég a láng,
Ordít dombokon át.
Érces, hideg kőlapok közt
szobrokként, mind némán,
Fut a gyermek anyjához,
nyári percet él át.
Lüktet, lobog a láng,
Üvölt mezőkön át.
Fagyos arcok, vérző könnyben,
mindenütt füstös homály,
fátyolban ajkuk, őrzik szépen,
egy pára kacsint le rá.
Lüktet, mozog a láng,
Kiált réteken át.
Ifjú virágszál nő ki földből,
égeti szemünk sötét holdját,
mint tengert, csap erős szellő
szakítnám én bimbaját.
Lüktet, pezseg a láng,
Dúdol szíveken át.
Érdes kongás öli a csöndet,
nyúl érte egy aszott kéz,
elejt egy szirmot, le a földre,
az idő most csak csontoké.
Pislákol már gyöngén a láng,
Suttog füleken át.
Üres temető, csonk ölében,
lélek-homály fedte.
Havas esőt fúj a szellő,
A holtak napja most ez.
A semmi előtt
Vágyom a békét nap, mint nap
olykor gondolattal száll el,
s tán nékem sem jön már el
bárgyú remény, ócska vigasz
kenni lehet, mint meleg viaszt
esdeklek én, síró pimasz
az Úrnak; szavam vegye,
s ne temesse lelkem bele
vég nélküli keringőbe.
Kinek béke, nékem boldogság,
szerelem általi ködhullám,
érezni Akarom, Őt, mint barom
ajkam oltalmazza minden napon,
s ha eljön az, én vakon
ugorhassak a messzibe,
bele a semmibe.
Tudván, hogy egyszer éltem,
akkor mondanám:
Tökéletesen megérte.
Megértem.
Utolsó utazás
Mezők, utak, dombok, virágok –
suhannak alattam akár az álmok,
Itt egy cserje, ott egy alma,
távolodik lassan a város,
s minek tán volt hatalma
múlik akár est, majd hajnal.
Görnyed alattam négy hát,
recsegve hajlik meg a levágott ág,
mire testem tették útjára,
ez lett hát az utolsó nyár,
emlékezni a madarak dalára –
anyáink édes csókjára.
Hangos mormolás nem hagy aludni,
mely fatty akar megmarni?
Mily harag! Hát ez a pap,
ki szeretné Isten csizmáját megnyalni,
majd a túlvilágon – ha helyet kap –
áldásával keserű-mézescsókot ad.
Emberek. Oly sokan vagytok köröttem,
mire fel tiszteltek meg engem?
Tán adtam vala valami szépet?
Ez csak egy törött lant a kezemben,
mi sosem zenélt égszín-kéket,
recsegve köpködte csak az képet.
Nyugodj hát békében édes fiam,
szüleid,s Szíved őriz végleg,
e sírkő legyen hát ittmaradt részed,
porból lettél, s márvány lészen
végső nyughelye a roskadt testnek,
Így száll hát tova az élet.
Titkos Ablak
Egy ablak áll szobám falán,
miben talán egy más világ
ajakán születtem én oly korán,
s mosollyal tekint reám,
amikor csak elé lépek
remegő térddel, hisz félek,
mit majd benne látok
nem lészen más csupán álom.
Hová tűntek forradt sebeim,
mik behálózták napok lépteit,
s tátott szájjal fordultak tetteim
minden méhez odakint ,
rózsaszín ajakkal rágták a telet
várva újra nyarat. Nevetnem kellett,
hisz itt, e gyermeteg lélek,
csak ez maradt már nékem.
Egy cipőtalp választ el tőle,
hol mosollyal figyel a nappalok őre,
s narancs szemekkel hívogat előre,
köddé foszlott határ a messzibe,
mögötte vörös lángokba temetve
angyal arc vár engem kegy vesztve
könnyel, s örömmel itatva ruháját,
édes bimbaja kacsint ott reám.
Erős ütés mellkasomon. Félelem hatol
most agyamba. Üt, s újra markol,
mintha sas ragadna arcon.
Lelkem tovább nem harcol.
Egy, Két, Há, kiüt az alkony,
dobverés, fény, s tündöklés,
izzadt lények köröttem,s Üdvözlés:
Fiam, a Szent István kórházban vagyol!
A fehér zaj
Halálfehér falak homályában
halk léptek, s parfüm illat,
a kihalt folyosón gyász ül,
egy ajtóban fény villan.
Görnyedt asszony ül ágyán,
visszeres lábán rongyos papucs,
kezében a szakadt vászon,
egyre mossa amott.
13 – melyben fekete pár
járja táncát lassan,
a nő arcán fátyol,
egy férfi, kezében toll van.
Új szoba, ismerős fény,
egy néni körmöl vígan,
ajkát kerekítve névre:
Abigél, gyere vissza!
E furcsa épület, bolondoké,
ám innen jött a levél,
mely hívott, kért,
jöjjek látogatni én.
Kopogok, hisz így kell,
rajtam szép öltöny,
kezemben víg vers,
mit ez ismeretlen költött.
Recsegő hang adva jelet
lépjek nyugodtan beljebb,
nyílik már a zár,
arcom bús-vidorjelmez.
Nem látni az idegent,
takarja őt a sír,
mocskos, szakadt lepedővel,
újra szólít engem.
Üdv ifjú, ki tollal fest,
tán emlékszel még,
ott a vers,
mit néked küldtem én.
A kor, s a homály volt,
feledtette veled az éltet,
mit ifjon írtál,
lélekápoló versidet.
A halál, óh mily vég,
egyre játszottál vele,
ám komisz az átkozott,
új szemmel lásd e levelet.
Mit nékem a halál?
Tán mindent és semmit,
ekkor csapott a szenvedés,
hisz én írtam ezt itt!
Ki vagy te gyarló?
Mutasd magad!
Kapva kapott újam felé,
hull a lepel, földhöz tapad.
Így zárult a nyitott ajtó
vérző sikollyal a messzibe,
retesz hangja mindenütt,
őrült kacaj a semmibe.
Hogy mit látott végül?
Megmondom én:
saját arcát holtan,
elérte a vég.
Mely út visz el..
Mily utat válasszon az ajak,
ha a szó már kevés,
akár sivatagban az eső,
rózsája igézve várja az igét.
Ám nem azt, mit holmi
keresztény vár epedezve,
miért pap sírógörcsben ásná
saját sírját keresztet vetve.
Mily utat válasszon a kéz,
ha tapintása érdes, akár a kő,
s egy virág sem hajlana hozzá,
ölelve, simítva, hogy szakítsa őt.
Nem lenne oly szelíd kutya,
mi csaholva ugrálná körül
egy jó szóért, dicséretért,
hisz vér száradt rá legbelül.
Mily utat válasszon a hang,
egyszerűt, s mégis nemeset,
hogy fülébe szálljon egy gondolat,
mely gyöngén rabolja szívét el,
s később maradjon, mint karcolat,
mélyen, puszta kézzel vésve,
hogyha jő az idő kaszával,
vágjon az felé még tízszer.
Hogy van-e út, létezik-e?
Nem hinném csak, mint pap Istenben,
kinek eszét vette az ősi remény,
s jobb világért motyog szüntelen.
Ki álarcba borítja lelkét,
bőrét egyszerű palásttal befedve,
hisz ennyi áldozat belefér
a jobb jövőért cserébe.
Templomjárás
Mondd, mitévők legyünk,
hisz templomban vagyunk,
hol nyájas birkaként
tudatlan adunk.
Adunk és kapunk
édesen zengő mesét
arról, ki fejfordítva hagyja,
hogy mézes-mázos papja
félrecsalja Irént.
Fiatal drága és szegény,
ám de lelke nyugodt,
hisz annak adja magát,
ki el nem bukott
szerinte, s nem szerintem
hisz elcsalta a bárányt
nyájától, sivár mezőkre,
hol nem lesi az őre
Urának e fiatal lányát.
Ha kérdenéd, ő felelné
oly gyorsan mi meglepő:
csak Erós nyila lőtte meg,
végy hát fel egy szemfedőt.
Mert bűnös vagy, irigy,
hisz féled tőle e leányt,
utad vigyen gyónásra,
eszed fordítsd alvásra,
ezt kívánja atyád.
Lásd, ő hisz.
Óh mily erősen.
Bort iszik, s prédikál,
fürdik ő az erőben,
mit a hit ad neki
nap-nap után,
kitől kapja, nem sejti,
hisz ő reménnyel felejti
e világnak borzalmát.
Mert eljő majd a jó,
öles szárnnyal befedi
szemed, arcod, testedet,
s Urunk elé leteszi.
Megjártad utadat,
mi mindünk feladata,
poros lelked megfürdik,
arany mézbe elküldik,
hisz a békét megadatta.
Halálsoron, s miért?
Mily szánalmas e lét,
emberek, kik a vért
nem méltatva,
esztelen fohászkodva
remegnek a jobbért.
Egy teljes jövőért néz,
kapar a ráncos kéz,
s önsajnáltatva hagyja,
hogy börtönbéli rabja
legyen ő, egy vén.
Hisz mi hallgatja őket,
hiszékeny mesélőket,
egykor borzalmat,
isteni romhalmazt
kínzott magán, a kétkedőknek.
Melyen Ő feszült,
a Golgotához elkerült
atyjával beszélőre,
feslett már a bőre,
s a halálsor is megürült.
Nem volt elég ez áldozat,
ezredéves múltú kárhozat,
s eztán is kéred,
nem elég a vére,
mit érted adott, karcolat
maradt csak a kódexben
írás az Ómennel
Koszorú és szenvedés,
mit érzek én az kétkedés,
a templommal szemben.
Barátságról vígan
Barátság és szeretet,
e kettő közt a különbség mi lehet?
Én nem tudom, s nem is vágyom,
hogy ráleljek, csak egy álom.
Álom ez,s üdvösség,
hisz van nékem ki tündöklés,
az éjben, vagy akár nappal
kézen fogva marad az aggal.
Egy barát, s nem szerető,
volt iskolátárs-kerülő,
egy ember ki melett újra,
jobban, teljesebben éled a múltat.
Jobb-e ez vagy rosszabb?
Mint szeretni egy leányt,
ki szívét, lelkét odaadja,
s úgy kacsint le rád.
Ha létezik tűz, belül, mélyen,
mely kialudhat nagy vesződésben,
ha létezik, s ez tényleg így van,
akkor mondom én azt vígan,
Barátság az örök, zömök,
nem olthatja el se víz se közöny!
Szívük oly ernyedt..
Szívük oly ernyedt,
akár a farkunk
PVC kurvákba vetve.
Mechanikus zörej búgja:
Szeretlek.
(Törjük meg ezt a szart.)
Csabi: … tehát magát a hangulatot kellene…
Balázs: mint saját jellemet
Csabi: (italt tölt magának) Versnemzés?
Tiszta homoerotika.
Balázs: Lennék én lucskos pina
közelében inas.
Csabi: (röhög) Na, erre varrjál gombot, vagy
inkább rímet: sikeresen baszunk el
egy jó ötletet.
Balázs: melyet egy írói köpet
vetett oda neked.
Csabi: (kardjába dől) A jelenlétem bélgázként
töltötte be a versed terét; bocs.
Pá! Elnyúlok itten, a Golgota-hegyen.
Balázs: Legyen.
Van egy ötvenes,
akár egy meleg húsleves,
mi etetne engem,
mint malackát a réten
Dömdödömdödömdödöm.
(Hát igen a pia és a rögtönzés.)
Megboldogult Születésnapot!
Helló. Louis vagyok, tán emlékszel,
én voltam az kit arcon vágtál volna kétszer,
de nem tetted, helyette egy nevetés,
mellyel tudtomra adtad, ez megvetés,
s telt a nap, kattogott az óra,
mit tán nem hallottunk, nem érdekelt,
mert ittuk vígan Jézus vérét
Duna-parton az újra!
Ki hitte volna a történtek után,
hogy egyszer barátként tekintek reád.
De ez van. Megesett. Az isten verje meg!
Barát, kiben
ritkán van szerencséje az embernek,
mert nem haver, nem ismerős,
ennél jóval több, kire bíznád akár szemfedőd.
Végül ennyi telt most tőlem,
üdvözöl téged az aggkorok őre,
mától már csak visszafele
számolhatod az éveket,
jajj neked!
Boldog Születésed napját kíván,
e megbolondult, alkoholista barát,
de azt teljes szívvel,
na meg valamennyi ésszel,
szőrös segget küldök képen!
Forgó szoba
Két rés, e négy fal közt lüktetett,
minek erejét kék textil törte meg,
kínozta, bőrét élvezettel nyúzta le
hogy mi tovább tör, lelke holt legyen.
Holt, s élettelen,
ne játsszon veled meztelen,
időt feledten csókot ad.
Április, jöjj ide új hírt hozva,
hova tart a világ kicsiny borsa
mely reméljük nem szemembe téved.
újabb háború, majd tán a béke?
Ez nem hír kérem!
Mondj hát olyat, mit megvet az érdem,
majd tagadnak az égen.
Hogy meghalt a pápa?
Hát ki bánja! S lásd, csemege:
helyébe lép a Holokauszt mestere.
Fény, mely kísér most a réten,
egy madár kicsiny bombával az égen
s az éltető manna,
minden tudását odaadva,
kezemet fogva-engedve
lök be engem a tengerbe.
Homály, szenvedő atyák meresztik
ágaskodó kardjukkal hadakozva
dárdaként, mint zászlókat féltűzik
ifjú arájukat, csenevész fiaikat,
s mámorító kéjben fürdetik
bűneiktől rohadó imáikat.
Mocsár; itt e vonzó béka,
kerek szemeit lelkem mélye
tárt karokkal, andalító muzsikával
nem kedv-szegve várja
legyen hát ez balzsamos ágya,
csontra száradt, férges testem vára,
földi létem vonzó maradványa.
Ó mily gyönyörű e világ,
mindenütt csak rózsák,
s combom közt én violám
rózsaszínben mereng talán
olyan akár egy agy,
mit mosnom kell minden nap,
hogy tisztátalan gondolataim
engem többé ne támadjanak.
Sohaország
Zefírrel játszó egén egy apró láng
tör utat, akár fülünkbe a kopács
aranyló mázban fürdetve
az éj magányos holdját
Ifjú főnix szárnyával borítva eget
tűzvihar szellővel csókolva ezret
s megáld.
Picurka nimfa kezét feléd nyújtva
apró porszemeit szemedre szórja
mint sziklabérc úgy állva őrt
vezet a szigetnek szívébe újra
dallamos muzsikával melenget
ha odaérsz hát elenged és
száját búcsúcsókra húzza.
Sohaország, álmok buja szigete
hova elmém hálni jár
új ábrándot keresve
Majdan ott, ha éjre hág
egy múlt napot temetve
búcsúzva itt üdvözít
gyönge elme gyermeke.
Bozontos zarándok gesztenye szeme
sokat látott szakáll újszülött ereje
integetve köszönt most reád
üdvözöl téged e gyurma-világ
Rumos hordó mélyén
buborékkal reád száll
a Sárbár.
Földből nő ki millió ikerpár
fekete textillel borítva az eget
és földet akár a sáskák
az óra üresen kongat egyet
itt van hát a zárszám
hunyd le szemed várván
hogy nyíljon új nap álmán.
URBI ET ORBI
Hozzatok hát békét, ha már én
nem tehettem, hisz akkor rég
aranypírbe borult hajam, s ajkam
áhítva várta tőle az igét:
Mit tegyen a nép, a faj,
hogy kezébe vegye az jogart,
mi egy, s örök mind felett,
hiszik ezt az emberek,
csírákban búvó gyermekek
kis huszárokkal játszva
tarolnak el katonákat
kiáltván: Egy mind felett!
Csókold hát ellenséged újra.
Újra, s újra,
soha el nem múlva
tanítsd hát a jóra,
míg el nem jő az óra,
mely felé görnyedve lépkedek,
félve én, mert kétkedek
talpaim hát vétkesek
sárosak és véresek.
Dóra éneke
Dó ra; hallgat már az óra is, akár a csönd, s
Ré misztő mesét zeng néki a hős,
Mi ajkak ízét adja egy függvényben
Fá knak morcos kérgét hántja ő bő(séggel)
Szó val, s énekkel táplálja, mint fügével
Lá ba elé dallamot ontva fő ügyének:
Ti bált haragja sújt majd mindarra, ki
Dó ra hangját, mint szálat, maga elől elvarrja.
Dóra, Dóra, zengjen ház, s az óra
tán soha el nem múlva
maradjatok mind e jóra
kövessétek tanácsát a szónak
Anyósnak, Apósnak
bornak minden cseppjét
páráját az ólnak
mi szívünkbe lopja magát
legyen Dóra végső csókja.
Pöcöknek
Két zefír pötty a sötét éjben
pislákol, akár egy kandúri szem,
ficánkol, mint halacska a tengerben:
Gyere! Játssz velem hercegem!
Nem Herceg! Én vagyok a Ló,
ki tán pont aládvaló.
Micsoda böszmeség!
de jó, mint a ló:
Falnivaló.
Kint a magyar tengeren
fehér patás, karjában egy Pöcökkel,
hercegét eldobta, hisz kinek kell?
Kétoldalú tükörben e kép,
Sohaország hozzászállt eképp.
Hol a helyem
Hol álomra hajthatnám szemem
s a föld párnáiba vethetném
bűnöktől rojtozó kezem
Merülnék én, alá a mélybe
napszín indiánokkal játszva
kalózokkal vívni a réten.
Futni, s helyben állni
üvöltve kérni kegyet
hagyd Őket szállni
- Miklóssal, s az angyalokkal
Péterrel kiáltni Pánt,
nevetve ocsúdva az űrben -
Nézni, a porladó táblát
mely kínszakadva mutatja
itt állsz te árván
Menj fiú! Fuss! Szaladj!
Ússz, ha kell a sárban
ne nézz soha vissza
csak ha elesel, s felsejlik bőröd
kigurul belülről egy robot
nem zúg az már többször
s akkor, csakis ott, a percben
látod majd az igazt,
a jót, a rosszat, s az Embert
nincs búcsú, nincs kinek
csak a tükör
a tükröd.
CSILLAG
Hogy mik választanak el?
Évek romjai állnak még köztünk.
Hogy mégis miért nem szárad e meder?
Tüzes kéjeddel élten át küzdök.
Soroljak okokat, ellened kiáltva?
Messzi tájakon, s félek hiába
dobpergőként darálva bennem az Isten
a századik fohász sem segít e szíven.
Súgok hát szavakat hozzád, néked:
Legyél az én palotám, őrzőm, menedékem.
Kastélyod kulcsát rejtsd mélyen a tófenéken,
Rab vagyok én immár a Csillag börtönében!
Hogy süket-beszéd? Vak csoda-díszlet?
Tán nem tudod, most szólok:
Egy őrült köpeteit nézed éppen.
Kell még a szó? Még bizonyítsak neked?
Ha ennél több kell, azt el kell hogy vegyed!
Sírom a világ
Unalomig ismert szoba zárja szavaim
hatszázhárom köve veri vissza hangom,
hogy elnyomja testem 21 grammját,
s lassan belülről égessen porrá.
Később temessen hamvai közé,
mint ki sírjában élte életét
megbújva burokban tintájával okosan;
Postagalamb repítsen tova a szél!
Egy lépés csupán a kilincs, a világ;
könnyen nyithatnád ajtaját,
ha tudnád, ki is az ki bezár,
s őriz oly sok éven át.
Kergethetted, nem lelted semmi zugban
csak ha a Nap rád nyitotta szemeit,
mögötted fekete textil villant,
s újra bujdostál egy élten át.
|
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
;)
