Forradalom

Hajnal hasad, csönd van és köd és hideg,
Véres kezek görcsösen szorítják gyilkos fegyvereiket.
Még régi kor sötétje járja át a csöndes tájat,
De a változás szele simítja lágyan orcámat.

Derengve lebeg a Nap, a táj fölött pihenve,
Lassan mindent átjár, új eszmét hirdetve.
Majd felvillan élesen fényének világa,
Jobb életet hoz majd, e szennyes világra.

Ám a fényfoltok sötét fellegekkel keverednek,
De ezt már nem látják a vak tekintetek.
Majd megdörren az ég, fegyverropogás hallatszik,
A vérködös reggelen egy új halál születik.

A helyes utat meglátni? Oh most nem lehet megállni,
A vérszagra szomjazót vérrel kell kínálni.
Zápor és zivatar, testvér küzd testvér ellen,
Az ember kardot ránt egy jobb világ reményében.

Nem elég a vér sem, a réginek vesznie kell,
Könyvtár és Múzeum lángokban hever.
Miután elpusztult újabb vér onttatik,
A világ tüzesen lángolva, vértengerben úszik.

Majd elhalkul a zaj, újra csönd van, érzem,
Új sötétség árnya járja át a tájat, velem.
Lenézek, a föld véres sarat iszik,
Egy álomért, sok másik a semmibe foszlik.

Ez nem lehet! Lelkem az égbe kiált,
Hirtelen felébredek, rémálom volt csupán.
Álmosan kinézek a tájra ablakomon,
Hajnal hasad…

Én, még rohadtrég