After Forever


Epica




Haggard


Kamelot




Lacuna Coil




Nick Cave


Nightwish








Paradise Lost


Sentenced




Sirenia


The 69 Eyes




Theatre of Tragedy


Theatres des vampires




The Cure






Within Temptation

:: Verseim::

Haláltusa

Fekete fény vetül fehér lelkemre,
Éles kések marnak szívembe.
Térdre kényszerít a hatalom,
De én nem hagyom!

Lázadok a tömeg ellen,
A szürkeség ellen!
Fekete szívem dobog még,
A halálhoz ez nem elég!

Démonok tépik agyamat,
Marcangolják tudatomat.
Csak játszanak velem,
Hagyom, nem ellenkezem.

Beletörődtem a halálba,
Az élet egyhangúságába.
Vár a túlvilág az új táj,
Hol lelkem szabad madár!

A Vándor

Nem vagyok más,
Csak egy Vándor.
A végtelent járom,
Ha nem akad más.

De jön egy látomás,
Melyben a világ megújjul,
A sötét és a pusztulás,
Mindenhol ott lapul.

El nem pusztul,
Csak visszavonul,
Hogy erõtt gyûjtsön
És lelket öljön.

Jön egy régi Vándor,
Ki megszabadult a homálytól.
Ki már tudja,
Hogy közel van halála.

És elûzi a homályt,
Hogy fényt hozzon,
És megnyugvást.
Lelkében üresség honol.

Melyet nem le gyõzhet
A homály és a sötét,
Beleszúrja ősi tõrét,
Mégsem érheti el szívét.

A Vándor leke üres,
Szíve régen holt,
Gránitköves.
A tőr bele nem hatolt.

A Vándor nevetett,
Ki hajtott végre íly botor tettett.
Látta, miként régen,
Mint játszik a tõrrel
A halál hírnöke,
De ő legyõzte.

Mert nem akart már harcolni,
Csak békében nyugodni.
Végre meghalni,
De neki ez meg nem adatott,
Így inkább tovább vándorolt.

Megjárta a Menyet és a Poklot,
De meg nem nyugodhatott.
Harcolt emberrel, démonnal,
S legvégül Önmagával,
De meg nem halt.

Lelkét ezer seb tarkítja,
Bár õket nem démontól kapta,
Hanem embertõl, kit szeretett,
És végül elveszített.

Lelke törékeny kristály,
Nyomában az elmúlás jár
Táncolt a halállal,
És az elmúlással,
Táncolt egy angyallal.

S amint meglátta,
Rögtön tudta,
Hogy legnagyobb sebeit
Majdan neki köszönheti.

Szeme akár a Nap,
Lelke nyomot hagy
Minden emberben.
Sosem feledem.

A lángokban remegtem,
Mikor megérintette kezem.
Elemészte lelkem,
Mikor nem volt velem.

Mert szerettem
Mióta megláttam.
A szemében
Mindenre rátaláltam.

Láttam az életet és a halált.
Szívem mégis széttöretett.
Miként a jelen múlttá vált.

Azóta is megy a Vándor,
A jelenbõl a múltba vándorol.
Talán megmenekül a homálytól.

Bár õt nem segíti,
S nem szereti,
Kit szeretett,
Kiért élhetett.

Már nem harcol,
Nem vándorol.
Ereje fogytán,
A magányhoz közel jár.
Válán ül a Halál...


Pusztulás

Halálba inuló milliók,
Embert kínzó Démonok,
A világ haldoklik,
De te tiszta lélek lehetsz.
Hát élj, míg élhetsz!

Hallod mint kapar,
A Démonhad.
Mind téged akar!
Békét nem hagy.

Nem marad,
Csak a pusztulat.
Mely a lélekből fakad.
Az öröm is elhagy!
A lélek fegyvere,
A szeretet ereje.
Ember ne küzdj ellene.

Mert hallod mint kapar
A gyilkos Démonhad.
Már csak téged akar,
Békén többé nem hagy.

Küzdj a démonok ellen,
Harcolj a magánnyal szemben.
Magad meg ne vesd!
Ily hibát el ne kövess!
A mennybe még eljuthatsz,
Csak maradj meg önnmagad!

Ha bejutsz a mennybe,
Hát menj be!
Ne vágyj vissza a Földre,
Mert ott boldog lehetsz örökre!
Hisz minden ott vár,
Itt semmiért se kár.
Csak a szeretet számít,
Minden más csak ámít
Itt a földön.
Látod csak ennyi az öröm.

És többé nem kapar
A Démonhad,
Csak nyugalmat akar,
Látod, békén hagy.

Haláltusa

Fekete fény vetül fehér lelkemre,
Éles kések marnak szívembe.
Térdrekényszerít a hatalom,
De én nem hagyom!

Lázadok a tömeg ellen,
A szürkeség ellen!
Fekete szívem dobog még,
A halálhoz ez nem elég!

Démonok tépik agyamat,
Marcangolják tudatomat.
Csak játszanak velem,
Hagyom, nem ellenkezem.

Beletörődtem a halálba,
Az élet egyhangúságába.
Vár a túlvilág az új táj,
Hol lelkem szabad madár!

Az istenek dühe

Dühöm elfojtom,
Ki nem engedhetem,
Vérem elfolyatom.

Másként nem tehetek.
Lelkem megtöretett,
Az istenek kirekesztették,
Apró darabokra tördelték.

Teljesen szétzúztak
Egy ősi törvény miatt:
Ember önmaga nem lehet.
Hát a földről is eltöröltek.

Nincsenek már érzések,
Nincsenek már örömök,
Bánatok, emberek,
Nincsen már semmi.

Csak az ősi puszta,
A lét Pokla,
Mely mindent körbevesz,
S el senkit nem ereszt...

A három lovas

Megindult a had,
Lassan magával ragad.
A lovasok is megindultak,
Hárman vannak.

Egy hozza a járványt.
Egy hozza a pusztulást,
Egy hozza a szenvedést.
De mind hozza a Halált.

Holt arcukon
Nem látszik fájdalom.
Rajta az örök vigyor.
Mely az idővel dacol.

Lovuk hátán ezer lélek,
Róluk mégsem beszélnek.
A lelkek kiket elvittek,
Hogy örökkön szenvedjenek.
S újjá ne születhessenek.

Mert pusztítani jönnek ők,
Csupasz koponyaarcukon
Nincs semmi szánalom.
Mert kegyetlenek ők.

Az idő tette őket azzá,
íly gyalázatossá.
Nem szeretnek,
Csak gyűlölnek.
Legjobban magukat,
Hogy ilyenné váltak.

Fájdalom

Csend, síri csend van,
Nincs már nyugalmam,
Mert őrjöng a lelkem,
Zúg a fejem.

Hallom, mint közelednek,
Érzem, amint belémtépnek.
Nem kímélnek, megölnek.
Lassan, nem sietnek.

Már nincs semmim,
De nem eresztenek.
Nincs már a kín,
Csak fájó érzések.

De lassan megszűnnek,
Elmúlik a gyász,
Tovatűnnek a szerelmek,
Elmúlt a gyász.

Hiszincs már szívem,
Nincs már lelkem.
nem is kell már nekem...

Életem

Életem
Halálon vettem.
Létem
Megmérgeztem.

A káoszban élek,
Nem remélek.
Beszélni félek,
Mert nem értenek.

Lelkem tiszta,
Nincs rajta
Az ember mocska.

A múlt

Remeg a föld,
Megindult a had,
Remeg a Föld,
Lassan meghasad.

A világ egyre üresebb,
Egyre csak sötétebb,
Kivesznek a fények,
De az emberek remélnek.

Remélnek szebb jövőt,
Remélnek társat
Kevésbé esendőt.

S remélik, hogy jobb lesz,
Hogy életük lesz,
De tévednek.

Mert a múlt nem feled,
S el sosem ereszt.
Mit ott tettél
Miníg elkísér.

A pusztítás angyala

A szent angyal közeledik,
Kardja egyre izzik.
Haragos vörösen,
Méreggel telten.
Szájáról átok pereg,
Egyre csak pereg.

Mérget önt poharamba,
Tőrt döf melkasomba,
S bűneim sorolja,
Egyre csak sorolja.

Mert van bűnöm elég,
S ezért lelkem porig ég.
Porrá lesz a remény
Mert lelkem nem elég kemény.

Nics hatalom, mely megálítja,
És ő lelkem porba taszítja,
Porba, kínok közé dobja...

:::Újak:::

Öngyilkosság

Felnézek a napfénybe,
Az őrjítő fényességbe.
Sötét lelkem nyeli fényét,
Ebből meríti erejét!

Erőt a sivársághoz,
A teles pusztuláshoz.
A láz, amint a fény
Fekete szívemhez ér
Felemel, és összetör.
Nincs benne semmi gyönyör.

Kínlódó lelkem szabadul,
Örök útra indul.
Vissza nem fordul.

Vérem ömlik,
Tőle feketedik
A zöld fű,
A vér így míly gyönyörű.