a tudást és az információt, ami érzékszerveimen át belém áramlik
és azt ami mögötte van
hogy tudom és elhiszem, testünk egyrészt eszköz, a kémia, biológia leírhatja
de hinni akarom, hogy ennél több is.

meglehet, hogy jó dolog tisztába lenni vele, hogy sötétben melatonin termelődik a agyban
de hiszek benne, hogy nem ennyi a válasz, hogy a kreativitás, vagy ihlet, érzelem,
mindez több mint sekélyes agyi válaszreakció.

hosszasan diskurálgathatnánk ezen és a sablonos dolgokat ki is hagyhatnám
mintpl a csoki, meg a puhabundás denevérek hátának simizése, kellemes perceket szerezni hozzám közel állóaknak... meg hasonló egyebek :D

gitárok*húrokat-tépni*hallgatni*letisztulni*bemocskolódni*

érintés nélkül szétszedni a látványt, majd összerakni
elemezni a lehetetlent, porszemekből, embert látni
tévedni és tévedtetni, tanulni és tanítani

meglepődni
azt, ha nincs igazam
amikor kitépek egy darabot a napból, az összefolyt időfolyamból és magaménak vallom, vagy éppen megosztom valakivel,
mert e nélkül élettelenek a dolgok, mint a királyok díszes, elhagyatott sírhelye

ahogy a hideg felkúszik a mozdulatlan, érzéketlennek hitt bőrönöm,
tudatva, hogy létezem és belemar idegpályáimba egy szívverésnyi lüktetést
majd hátamra, nyakamra teriti a tél hideg-fehér köpenyét, hogy az mámor legyen,
mikor ezeréves kőgargoyle-ként újra megmozdulok,
lerázva magaról a múltat és újra repülni indulok



alma, szegfűszeg, dohány, foszfor
tavasz, nyár, ősz, tél

mind benne lehet, egy mozdulatban, egy illatban, pár percben,
de csak néha vesszük észre, mert a világ törtető, és gyors,
fontossági sorrendünk pedig állandósul, egyél, vegyél, szeress

meg kéne zázni a világot!
hogy a földre hullot csillagok helyét
kavicsokkal foltozzuk ki az ég mesgyéjén

hazudok, s látni engedem, akit látni akarsz bennem
de meglehet, hogy nem vagyok több, mint egy próba
hogy a saját szemedbe tudj nézni, mindig és őszintén
mert én vagyok örökkön a hűtlen, hogy neked ne kelljen
csak feledni, és ne feladni, azt, hogy egyszer megkedveltél.

tenyerén hord a világ
és mégis a porban fekszem
mert poros ez a tenyér
mit oly sokszer megtapostak
és én is megtapostam

talán máshogy történne,
ha a világnak ne lenne
talpa és tenyere
...csak lenne lelke...

amikor a fogkrém leesik a fogkeféről.
én meg küzdök ottan a gerillaharcos kajamaradékokkal,
de valahogy nem akar habzani a pofám...

amikor a páraelszívó, vagy a hűtő úgy gondolja, hogy tönkreb@sz egy pillanatot.
ilyenkor megfordul bennem, hogy kipenderítem
csak a lajtoskocsi mostanában elég ritkán jár...
ezért jótanácsként mondom neked, csak olyat csinálj otthon, ami jóval hangosabb... ,)

látom ide tévedtél a gondolataim közé... mint minden, ezek is változnak, most is, ez egy kiragadott kis cafat odavetve a rothadva sarjadó világ elé, hagy falja fel

Barátságokat szerezni és megtartani őket. Szorosabbra fonni és időtlennek tudni. Talán néha hazudva magamnak...

Az egyetemes hülyeség csak az emberi fajra jellemző, aknázzuk ki hát eme kiváltságos tulajdonságot!

Néha azt hiszem jó lenne nap mint nap meghalni és születni, mindig másnak. Olyan szitakötőszínűre. Mennyi dolog teljesülhetne ki bennünk. Gyorsan égve... Így meg egy feleslegesen bonyolult jellemmel itt ülök a hátsómon és eszméletlenségeket írok a profilomba...

"Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek." (William Blake)

Tépd fel az Ajtókat, hív a sivatag. Hova lettek a zajok? A tűz sercegése. Megint csak a szemed használod, hallj, tapints! Ebbe a világba csökevényesültél. Most is... hülye net, néha utálom. Ott a bőröd, a legkiterjedtebb érzékszerved, mégis parlagon hever. Érints és érintess meg, mert elfelejted. Csak a talpad, hisz rohansz. Jah, az sem, ott a bakancs :D
Lépj ki a fűre, szögbe, hallod? a kavics sikolt, a hó ropog... érzel.

A ZENE. Megpróbálom leírni, de hiába... ez itt csak betű, a kotta meg csak kotta... mégis itt van valahol... talán az ősrobbanás szülte a nagy csendben. Vagy a ZENE szülte a robajt, az életet.... és most emlékeztetni akar minket, hogy honnan jöttünk. Elkísér, ringat, ahogy altatódalt csempész a fülünkbe, vicceset, kedveset, felizzít vagy lelassít, eltemet vagy életre hív, majd füstös bluest csöpögtet a lapokra miket szerzetes éget el szutrát mormolva, vagy talán magasztos hangú pap litániájába lop dallamot, mindegy nem hagy el. Meglehet, hogy a százlábú 42.lába kétszer lép, majd dúdolok hozzá...

Leülni beszélgetni, sörözni vagy borozni, valamerre taposni a földet, hosszúkat hallgatni, vagy önfeledt beszélni, Ezek olyan dolgok ott vannak akár a Hold meg a Nap, minek részletezni. Na jössz?!

A bagoly-járat utolsó köreit futotta, mikor láthatólag jóllakva egy lendületes szárnycsapással belibbent a kopottas buszmegállóba. Legnagyobb bosszúságára viszont a fiókáinak szánt, visszaöklendezett ember-köpetek, ahelyett hogy vártak volna, elkezdtek gyors ütemben távolodni a szélrózsa lehetséges irányaiba. Mindössze pár méter választotta el az ereszbeállót e látványtól, mégis órák alatt sem sikerült megtenni a lehetetlen távot. Valahogy jobb volt itt, félig meddig kitéve a nyárvégi eső lecsendesült szeszélyének, még a sör sem sietett ki a dobozokból és le a nyelőcsöveken. Minden letisztult már a koncert után, jót beszélhettünk. De a neveket megint nem sikerült megjegyeznem... :D


ego sum

fakó léptekkel jöttem
csupán csend mögöttem
mi a földön honolt
nem szidott, s okolt
pihent

voltam jelen, a tett
szavakba mártott ecset
mely tinta nélkül
a papírt hasítva
vési a szavakat
újra és újra

voltam múlt, a dicső
harcos szellemet idéző
kardom markolatába vetett
hitem sosem szegett
eszköz csupán
alvadt vér nyomán

s voltam jövő, a fénylő
kiben bizakodik a sok félő
hogy jő még az égre fény
sötét látomást elűzetvén
de mindhiába
ezer gyertyalángja

pihentél

feletted éber jelek
belőlem tépték a heget
szárnyak nyomán beforrva
néztelek némán felocsúdva
gyere, mennünk kell
még egyszer élnünk kell

tovább