A hegy tetején, az erdőben lakom.

Android barátnőmet reggel libamájjal dúsított uránnal etetem, majd elégedetten figyelem, ahogy a baltával szaporán aprítja a fát és a szarvasokat.

Aznap este az égből jelentős mennyiségű víz hullott alá. Az a fajta, amely a talaj fölött néhány méterre nem cseppekre, hanem hosszúkás hengerekre válik szét. Jóbarátja, a jeges szél így oldalról könnyebben sodorja magával, hogy együtt járják át a ruhák mély rétegeit, olyan közelségbe jutva a reszkető bőrhöz, ahová egészen biztosan nem kaptak meghívót. Az égiek ilyen napokon az ártó szándékaikat a szokásosnál is kevésbé leplezik.

A nap már rég aludni tért. Sejthető volt, hogy a következő órákban senki nem jár erre a rengeteg vizet felszárítani.

Sötét hajú lány sétált a híd közepén. Kabátját vacogva húzta magához, ám egyenes háttal ment, hogy jobban érje a szél. A lehetséges minimális védelmet feláldozta a küllem oltárán. Így teszünk mind, ha túl büszkék vagyunk embernek lenni – és ettől válunk igazán esendővé.

Lassítottam, letekertem az ablakot. Nem voltam benne biztos, hogy mindkettőnknek sikerül ilyen körülmények között szájról olvasnia.

- Elvihetlek.

Rám nézett, és megrázta a fejét.

- Nem kell. Tudok repülni.

Villámlott. A lány fehér arcán fagyos fény csillant. Féltem, hogy mindjárt felemelkedik.

- Tudom. Én teremtettelek.

Ezen elgondolkodott.

- Jó. Akkor végülis mehetünk.

Nem szeretem helyett:

My Work

Fülemhez emeltem a csörgő telefont.

- Ugye, időben ideérsz? - kérdezte.
- Persze, nemsoká ott vagyok. Közel járok, már látom a vasútállomást.
- Reméltem.

A hátam mögött csodálkozó hang szólt:

- Tényleg látod?
- Persze, ott van.
- Hol? Én nem tudom kivenni.

Apró pontra mutattam az ablak mögött.

- Az valóban a pályaudvar?
- Igen. Siessünk.

Az aranyspirál belsejében olyan részecskék kezdtek száguldani, amelyek az előző ősrobbanásban még nem vettek részt. A töltés újrarendeződött. Örvénylő, táncoló fények szikrázó kaleidoszkópjává feszült a hajtómű, ismétlődő minták végtelen fraktálja növekedett a megismerés lehetséges határai mögötti törvények uralta mértani tartományba. A fénycsóva vékony sugárként az univerzum szándékainkkal ellentétes irányban lévő falának feszült.

Az ember nem gondolná, hogy ha az ujjait a csukott szemére elég erősen szorítja rá, néhány perc múlva megjelenik előtte a mindent átható erő esszenciájával hajtott űrhajómotor.

Veszélyes aszterodiákat kerülgetve gyorsultunk a fénysebesség fölé. Az elmosódó, színes foltok hosszabbra és hosszabbra nyúltak az ablak mögött. Négyzethálóba szőtt szuperhúrhengerben rohantunk egyre sebesebben, majd a látótér hirtelen kiürült. Középen a pályaudvar apró pontja maradt csupán. Még semmit sem növekedett.

Nyomunkba szegődött az óriáskígyó, egy titokzatos lény gyilkos nyúlványa, mely mohón kereste a hajónkon a fogást, miközben teret és időt magunk mögött hagyva átléptünk egy sötét féregjáraton. A hatalmas lény testének nagy része a mi dimenzióinkban nem volt jelen, de az a kevés éppen eleget kellemetlenkedett, ahogy kitartó igyekezettel próbálta magába húzni szegény űrhajónk.

Kék és vörös fények villogtak. Sebességünkkel megsértettük a galaxisközi utazás íratlan szabályait. A kígyó néhány pillanatig ide-oda tekeredett, majd üldözőinket választotta, és őket falta fel.

Sötét energiafelhő mellett utaztunk, amelyben Atlas hátát a világunkat a káosz birodalmától elválasztó, feneketlen nyíláshoz szorította. Lábait a mindenségnek vetette. Feszült arcán mélyre ásta magát a kín. A perem túloldalán a sötétség ősi lényei várakoztak. A hömpölygő tömeg őrült morajlással próbált utat törni magának az átjárón, hogy nyers tébolyból szőtt karmaikkal egy örökkévalóságon át marcangolják a fiatal és védtelen lelkeket. Atlas elkeseredetten szólt utánunk:

- Már nem sokáig tudom őket visszatartani.

Az ablak közepén az apró pont lassan növekedni látszott, háromkarú spirállá vált. A hajó a galaxis pereme felé rohant. Fékeztünk. Fényes, fehér csíkokként tűntek fel és el mellettünk a csillagok. Az egyik apró, fehér égitest sokáig a látótér közepén maradt, majd onnan oldalra mozdulva átadva helyét egy apró, sötétebb foltnak.

Kék és barna területekkel mintázott bolygó felé száguldottunk. A hajtómű már minden erejével fékezett.

Hamarosan kizárólag a szárazföld látszott az ablakban. Egy koszos, szürke város felé zuhanva sikító, vörösen izzó kúppá préseltük a levegőt. A vonatok jól kivehetővé váltak a pályaudvaron.

Kis híján nekicsapódtunk a földnek. A járda füstölgött. Kiszálltam.

- Várj meg itt.

Rohantam a sínek felé. A szerelvény épp indulni készült. Szinte kitéptem az ajtót. Felugrottam, és végigfutottam az ülések között.

- Elkéstél – mondta, tekintetét rám sem emelve az újság mögül.
- Ne haragudj.

Leültem a vele szemben lévő székre.

- Dugó volt.
- Gondoltam. Mindig dugó van. Ezért kell előbb elindulni.
- Tudom.