más mostanában a reggelem...az egész életem úgy az ágy szélére ült.

ücsörögni és nézni az embereket, ahogy cipelik terheiket
felhők
eső
linux
wow (már kevésbé aktívan)
orosz nyelv
sokat nevetni, sokat inni, sokat fürdeni, sokat pihenni
főzőcskézni
forró vizes zuhany télen nyáron
természetet: erdőket, hegyeket, dombokat, folyókat, lejtőket és emelkedőket
Alföldet és az ö-zést
kirándulást
mikor koncerten átjár a zene, nem gondolsz semmire, csak érzed, hogy benned is dübörög az élet..
Robert Merle, Anne Rice, Radnóti Miklós, Novalis, Milan Kundera, Szerb Antal, Réz András, Romain Rolland, Toljszoj, Dosztojevszkij, Camus, Gerlóczy Mérton, és a többi

Egyetlen egy célja van az életnek, az hogy kiélvezzünk minden egyes apró rezdülést. Megtanuljuk elviselni, hogy igenis a pillanat varázsáért megéri belekezdeni akár egy előre eltemetett dologba.
Fényképpé barnult csodákat álmodok.

"Sárba szögdelve, a vizes fűben állva,
A zivatarra és villámra várva,
A fergeteges szélben hajamat lobogtatva,
Az unalmas világba egy kis mennydörgést lopva..
Így tényleg szép az élet!"

"Az élet nem abból áll, hogy a vihar elmúlását vájuk...sokkal inkább az az élet, hogy megtanulj táncolni az esőben."

semmi sem tart örökké
idétlen fecsegést
emberi butaságot
nyafogást
kétszínűséget
naívságot
képmutatást
okoskodást
majmolást és seggnyalást
netet
vakító fényességet
örökké optimistákat
döntésképtelenségemet
tökölést
vérvételt
a mai fiatalságot és a modern szülőket
strandot
nagyvárosokat
sok embert
magányt
kutyákat, akik sötétben követnek
cicámat, ha harapdál
gyakori fejfájást, és az azt követő hányást, várakozást
sok felszínes dolgot, és embert

Azt, hogy az emberek elveszítik álmaikat, belefakulnak a közösségbe és már csak apró porszemei annak a gépezetnek, amit világnak neveznek. Próbálják túlélni a saját életüket. Nincs céljuk, értelme a létezésüknek, bolyonganak a mindennapokban.

…Valami fájt benne, valahol mélyen, kimondhatatlanul fájt. Hallgatta a beszédet. Minden szót megértett, és mégis olyan volt valahogy, mintha egy idegen nyelven beszéltek volna. Valami belső didergést érzett. Mintha egyedül lett volna valahol, hideg és nyirkos sziklák között.

"Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág.
Ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa."

Néha szeretnék csak leülni és elfeledni mindent, mert elfáradok. Aztán megrázom magam, felállok és megpróbálok újra elindulni a dzsungelben, hogy átélhessem azt a jövőt, amit akarok.
Mostanság úgy érzem egyre közelebb vagyok azokhoz a dolgokhoz, amiket kitűztem célnak (normális, szeretetteljes, szenvedélyes párkapcsolat, diploma, munka, családi problémák lassan kezdenek megoldódni). Szerencsére egyre kevesebb időt töltök hülyeségekkel: pl neten lógás egész nap.. :S Egy szó mint száz: boldog vagyok.

"de nem, én nyafogok a ragacsos massza közepébe ragadva, mert mióta észrevettem, hogy egy közösség, az emberiság tagja vagyok, öklendezem. és mindez csak akkor maradna abba, akkor lehetnék boldog, ha elhülyülnék és zabálnám a tápszeres életet, no, ez a legszomorúbb. és szomorúságomra ki merik jelenteni, hogy megkeseredettség, hogy ilyen piszlicsáré rágódások terméke."

"A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt. ...
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is."

"- Már nem – nyögte a sánta - , már nem fáj, de borzasztó dolog meghalni...
Az asszony belenézett az ember meggyötört szemeibe.
- Nem olyan borzasztó az, teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó...
- De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet, Nuca...
- Itt maradsz, teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel, teofil. Te hinted le éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virágok kinyílnak az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor ferdenek..."