Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán
itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami azután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is,
hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit
másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle
egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt
is érezzük ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt
hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
"Hang NELKUL
A munkahelyen kapta a telefont. Kora delutan volt: mint mindig, most is a szamitogep elott ult. Egy megszokott, ertelmetlen es tulbonyolitott statisztikat kellett keszitenie, tele semmitmondo, ures es unalmas
adatokkal. Reggel ota nem haladt vele szinte semmit: csak meredt elore a monitor villogasan at, valahova a fenyeken tulra. Maga sem tudta volna megmondani, mit is nez, hogy miert nem megy a munka. Ez a nap
is ugyanolyan volt, mint a tobbi. Ebredes utan enni adott a macskanak, majd bejott dolgozni. Soha nem szokott kavezni a tobbiekkel: bevetette magat a szamitogep ele es dolgozni kezdett. Ma reggel megis furcsa vagyat erzett a gozolgo fekete ital utan. Tudta, hogy meg fogja banni: fejeben holnap vegig zugni fog egy faradhatatlan, zarlatos fenycso, idonkent felrazva fenyevel agyanak sotet es hideg zugait. Mar sokszor atelte mindezt, mar sokszor megfogadta, tobbet soha ebbol a meregbol: most megis innia kellett.Mikor leult a szamitogep ele az ismeros szekbe, a megszokott falak es a hidegen celszeru butorok koze, furcsa nyugalom szallta meg. Ilyet utoljara nagyon regen erzett.
Eszebe jutott egy hirtelen feltorekvo, gyermekkori emlek a falubol. A to, a cseresznyefak, a mindig ehes es mindig loncsos ven kutya, akit ugy szeretett. Es persze a csond. Azok a joleso, biztonsagot ado, nyulos falusi csondek. Csak nagyon ritkan rakott rendbe barmit is a gepen vagy a gep korul.
Hagyta, hogy az allomanyok, a programok, es korben a papirhegyek az asztalan gyuljenek, szaporodjanak, rendezodjenek ugy, ahogy nekik tetszik.Elvezte sajat, kulonbejaratu kaoszat. Ura volt anelkul, hogy
barmikor is barmibe beavatkozott volna. Ha kellett, igy is mindent hamar megtalalt: mas pedig nem hasznalta soha ezt a gepet. Most megis azon vette eszre magat, hogy mar jo ideje csak a file-okat pakolassza ide-oda. Mindent a helyere.Maga sem ertette, miert, csak
masolt, rakodott renduletlenul. Aztan az asztal kovetkezett. Mindent a helyere: jelentesek, faxok, lemezek egymas mellett. Nem tudta miert,
szinte kenyszeresen csak pakolt: rendet akart.
Szinte elveszett a kulvilag, nem is vette volna eszre, ha keresik kozben.
De nem is szoktak. Egyedul volt: idebenn is, az eletben is. O sem tudta, miert alakult igy mindez. Talan, mert nagyon keveset beszelt. Nem tudott, nem akart mit mondani: a beszed mindenkivel szinte nehezere
esett, fajt. Egyedul a Halozaton szokott beszelgetni: ilyenkor megvaltozott, kinyilt, erdeklodessel olvasta masok sorait s kapcsolodott be erdekes, tanulsagos beszelgetesekbe, sokszor feleslegesnek latszo,
soha veget nem ero, megis magaval ragado vitakba.
Mintha ez a fele elt, lelegzett, sirt vagy nevetett
volna helyette a semmiben. Mintha valos enje csak mint egy bena vegtag logott volna lelken, mukodesre keptelensegeben egyszerre nevetsegesen es siralmasan.
A telefon csorrenese nem ijesztette meg, pedig altalaban megijedt hirtelen ratoro zajatol. Ugy latszott, mintha szamitott volna ra. Epp befejezte a rendrakast: minden sietseg nelkul, nyugodtan emelte fel
a kagylot. Szinte mar vegtelen lassunak tetszett az ido, amig a szurke keszuleket a fulehez emelte. Vegig hallgatott, mikozben hozza beszeltek a tuloldalrol. Aztan letette. Ranezett a fali orara: megallt, meg reggel, de eszre sem vette.
Jelezni kell majd a karbantartoknak. Megnezte a sajat orajat: mindjart lejar a munkaido, mehet haza. Meg egyszer vegignezett a szamara is szokatlan renden, aztan kilepett az ajton. A dolgok a helyukre kerultek:
ez igy van jol.
Mikor hazaert, azonnal a szamitogep ele ult. Nem torodott atoltozessel, vagy barmi egyebbel: csak irt. Nem vette eszre az ido mulasat - talan nem is mult. Megallt, ahogy az irodai ora a falon. Megallt, hogy idot adjon egynema jajkialtasra. Egy olyan ember jajszavara, akinek ez a rohano vilag tul gyors a fajdalomra, de meg az oromre is.
Mikor befejezte, mar ejszaka volt. Felallt a gep elol, kikapcsolta. A szeme nedvesen csillogott. Egyszeru lett volna a monitor atkos sugaraira fogni, de felesleges. Sirva aludt el.
"Tegnap reggel meghalt az anyam. Azt hiszem, szerettem. Nem tudom biztosan. Regen ereztem barmit is odakinn az uressegen kivul. A lelkem beszorult ide, az elettelen drotokba. Ami kint maradt? Mintha nem is
lenne mas, csak egy alom. Talan az is. Anyam azt mondta kiskoromban: almodni jo. Egy dolgot nem mondott, talan hogy magam jojjek ra: almodni
faj. En nem birom a fajdalmat..."
Sokszaz vita- es hircsoport, levelezesi lista, rengeteg ember kapta meg a nevtelen uzenetet masnap reggel. Volt aki nem ertette. Volt aki felhaborodott, volt aki rossz trefanak velte, voltak olyanok is, akik meghatodtak, elerzekenyultek. De csak egy percre.
Tobbre nem ert ra senki. Talan tulsagosan fajt volna."
Belso Laszlo
Douglas Adams: Dirk Gentley Holisztikus nyomozóirodája (részlet)
A ló türelmesen és engedelmesen lépkedett. Már rég megszokta, hogy oda menjen, ahová viszik, és most az egyszer kivételesen nem is bánta. Itt ez a gyönyörü mezô, gondolta. Itt a sok fű. Ott egy sövény, amit elnézegethet. Van elég hely, hogy késôbb futkározzon egy kicsit, ha éppen ahhoz van kedve. Az emberek elmentek, és magára hagyták, ami ellen neki nem volt semmi kifogása.
Kicsit körbekószált, aztán csak mert úgy tartotta kedve, megállt. Azt teheti, amit csak akar.
Micsoda élvezet.
Micsoda óriási és ritka élvezet.
Lassan átvizsgálta az egész mezôt, aztán úgy döntött, most megtervez egy kellemes, nyugis napot. Késôbb majd jöhet egy kis futkározás is, gondolta, talán úgy három körül. Aztán lehever a mezô keleti felén, ahol sűrűbb a fű. Jó helynek tűnik arra, hogy ott kigondolja, mi legyen a vacsora.
Az ebéd, tűnôdött, talán megejthetô a mezô déli végében, ahol egy kis patak csörgedezik. Te jó ég, ebéd a patakparton. Maga a boldogság.
Az a gondolat is örömmel töltötte el, hogy egy félórácskát elballaghat balra, aztán egy kicsikét jobbra, minden különösebb cél nélkül. Azt még nem döntötte el, hogy 2 óra és 3 óra között a farkával legyezgessen-e ide-oda, vagy inkább a dolgok általános folyásán tűnôdjön.
Na persze, ha úgy tartja kedve, mind a kettôt megteheti, legfeljebb a futkározást elhalasztja késôbbre. És épp most vett észre egy szép sövénydarabot, ami felett el lehetne bámulni, ezzel jól eltölthetne néhány kellemes ebéd elôtti órát.
Remek.
Kitűnô tervek.
És az a legjobb, hogy most, hogy kész van a terv, akár hagyhatja is az egészet a fenébe. Odasétált hát a mezô egyetlen fája alá, hogy kellemesen elácsorogjon egy darabig.
Egy kis olvasnivaló : Csáth Géza
A kályha
A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és
azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis
vasalkotmány.
A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A
diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott
a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes
lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.
Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta
melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon
maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a
kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló
lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet
dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a
gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.
És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat
gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az
egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó
kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban
tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros
biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással
gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha
mellett.
Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált
jó baráttól.
Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét
kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már
el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:
- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly
volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem
látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig
vaskályha.
A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg
szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.
Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már
munkában állott:
- Ez biz derék kályha.
És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.
Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az
egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben
letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel
vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny
lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is.
Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a
nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.
Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem
törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott
a mellőzésért - nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha
csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó
parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet,
s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat
sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha,
amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a
diákot.
A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta
langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy
jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.
Csakugyan beszélni kezdett.
- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten
suttogva a diák.
A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg
megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.
- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -,
ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a
haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned.
Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...
A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és
természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz
fényesebb és melegebb, mint benne.
A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s
irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló
vidámságát. Azután tovább suttogott:
- Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e,
szeret-e?
A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor
kérdőjelek nyúltak fölfelé.
De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel.
A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai
ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és
reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az
ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek -
elnyomta az álom.
A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind
lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is
lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.
A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán,
haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta
a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza.
Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg
barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De
amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép,
fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét
teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.
A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha
mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.
- Nem, nem szeret a lány, a tűzszemű lány, nem engem
szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... -
A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.
A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon
szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az
éjszakába, meg visszajött, és újra leült.
- Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem
élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni.
Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra
festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért
sírt volna a szegény árva diák.
Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a
lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit,
a kályha forró, táncoló lakóit.
Azután elaludt...
A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz,
piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt,
gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát,
körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a
cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a
szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.
Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az
egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan
terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó
füsttel telt meg.
A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is
kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a
két jó barátra.
"A társadalom fél, nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes a fiatal, még életteli embereket kiemelni a hagyományos rabságból... A tömegek nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz. És így mindenki, aki nem boldogtalan, idegennek tűnik számukra. A megvilágosodott ember a legnagyobb idegen a világon: úgy tűnik, ő senkihez nem tartozik. Nincs az a szervezet, nincs az a közösség, nincs az a társadalom vagy nemzet, mely korlátok közé szorítaná."
|
;)
;)
