Szeretem a zenét. Elsősorban a doom-gothic metal az, ami igazán bejön. Legkedveltebb bandáim a Tiamat, az Anathema és a Black Sabbath.
Szeretek zongorázni, bár csak hobbi szinten. Egy-két komolyzenei műben is megtaláltam azt a melankolikus, mély hangulatot, amit egy-egy zenében keresek. Pl.: Liszt, Beethoven és Chopin művei.

Érdekelnek a művészetek, főleg a festészet, és a gótikus építészet. Kedvenc festőim például Velazquez és Goya, a fantasy festők közül Luis Royo és Victoria Frances képeit imádom.

Szeretek olvasni, főleg regényeket, de a verseket is.


Tiamat: As Long As You Are Mine

"You dance like liquid fire
Like crystal methedrine
You make the stars come closer
The most beautiful girl I've seen

You're everything I want
Only you can set me free
You're an angel in the snow
You're a shot in the arm for me"


Tiamat: A Caress of Stars

"A caress of stars
A silhouette in the twilight sky
The daybreak sets on silver seas
My name echoes through crimson hills

On the horizon where seas meet clouds
A scenery shimmers beyond reality
I glance a world as a recent lit star
I am swallowed by universe"


"Azok, akik nem szenvedtek, semmit sem tudnak; nem ismerik a jótetteket, sem a bajokat; nem ismerik az embereket, és nem ismerik önmagukat sem." /Francois Fénelon/

Anathema: Anyone, Anywhere

No one seems to care anymore
I wander through this night all alone
No one feels the pain I have inside
Looking at this world through my eyes

No one really cares where I go
Searching to feel warmth forever more
The wheels of life they turn without me
Now you are gone... eternally

No...
Don't leave me here
The dream carries on
Inside
I know...
Its not too late
Lost moments blown away
Tonight

Mankind, with your heresy
Can't you see that this is killing me
There's no one in this life
To be here with me at my side

Szeretem az elfeledett, régi helyeket. Legyen az egy ódon temető, romok, vagy egy elhagyatott zúg az erdő mélyén... Szeretem az őszt, ahogy a levegőt átjárja az elmúlás, s a ködös sápatag reggeleket bágyadt nappalok követeik. Majd az ég felveszi szürke alkonyati köntösét, s a Hold felvándorol, hogy elfoglalhassa méltó helyét az Éjszakában.
Szeretem a telet, a hosszú téli éjszakákat, s ahogy a fagyos szellő belopakodik ruháim alá és megborzongok az hideg érintésétől.

Ady Endre: Ősz Felé

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt...

Szeretnék örökké élni az emberi vér által. A vér az, ami igazán éltet. Az íze... az íze feledhetetlen és kívánatos.
Szeretem bámulni a gyertya lángját, ahogy folyton mozgó, táncoló árnyakat vet a falra. S ahogy nézem, érzem, hogy bennem is épp úgy lobog a Láng, s épp úgy vad táncra készteti az Árnyakat.


"A vágyakozástól az élvezetig támolygok, és az élvezetben elepedek a vágyakozás után." /Goethe/

Szeretem az emberi test szépségét. A lágy vonásokat, a vállra aláhulló illatos hajzuhatagot. Szeretem a vágytól lüktető véreret a nyakon, a test pulzáló életerejét. Szeretem az ajkak kecses ívét, s a mögöttük rejtező titokzatos mélységet, mely egészen a lélekig hatol. S legyenek azok az ajkak sápadtak, avagy vörösen izzóak, a csók mindig Csók marad, s számomra örökké a Vágy Esszenciáját jelenti...


Faludy György: Szonett

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Utálom a napfényt. Utálom a buta szőke-szolis-diszkós libákat, meg a többi szimpla kis emberkéket, akik képtelenek átlátni a szürke hétköznapokon túl.
Utálom a képmutató keresztény egyházat...
Utálom a hazugságot! Utálom, hogy a világ körülöttem hazug és álnok, kegyetlen és olyan materialista. Szebb és tisztább világot álmodtam meg, s azt kívánom bárcsak valóság lenne.

"...hazudni csak a gyöngének lehet joga, annak, akit levertek, hogy a bőrét mentse vele, ahogy lehet. De az erősnek, a győztesnek nincsen joga a hazugsághoz. Aljas gazember, aki ezt teszi." /Wass Albert/

Utálom a röpke, meggondolatlan szavakat, melyekkel olyan felelőtlenül bánnak sokan, s melyek túl sokszor martak már belém. Magányba kergetnek e szavak, a csalódás ereje nagy. Miért olyan kegyetlenek egyesek? Miért ítélkeznek, meg sem ismerve - nem is akarva megismerni - azt, akit könnyed mozdulattal a sárba löknek? ... Bárcsak elmodhatnám milyen vagyok belül! Bárcsak a világ hallaná a hangom, s nem csupán a belső magányom templomában visszhangozna, akár egy haldokló sirály dala a szélben...

Ady Endre: Sirasson meg (idézet)
"Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,..."

Utálom a materialista embereket, akik nem hisznek semmiben, csak a mindennapjaik éltetik. Ők azok, akik miatt olyan a világ amilyen - olyan romlott, szürke és kietlen. Ők azok, akik nem tisztelik a Természetet, akik nem tisztelik az Embert - a méltóságteljes Lényt...

Faludy György: Háromszázhuszonnegyedik szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
(Budapest, 2000)

Ady Endre: Tüzes Seb Vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.


"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."/Stephen King/

"S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly." Edgar Allan Poe


William Shakespeare: Szonettek

CXLI

Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,
Hisz az tudja, hibád mily rengeteg;
Szívemnek jó, mit gúnyos társa megvet,
A látvány ellenére az szeret.
Fülemnek nem élvezet a dalod,
S a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid
Cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy
Érzéki lakomára csak te hídd:
De öt szellemem, öt érzék, ki nem ment
Szolgaságából egy bolond szívet,
Mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,
Ki gőgöd rabja és jobbágya lett.
De annyiban üdvnek érzem e bajt,
Hogy az büntet meg, aki bűnbe csalt.


CXLVII

Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik,
Amitől szenved, mindig betegebben;
Habzsolja kórja fenntartó csíráit,
Hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.
Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
Látván, hogy minden receptje hiába,
Elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
Halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.
Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;
Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokolfekete.