Szeretem a metal zenéket, és a jobb punk zenét is elhalgatom,de inkább a jó kis pagan, és folk metal ami közeláll hozzám.Szeretek hagyományőrző dolgokat csinálni, vívni és hasonló dolgokat csinálni.

Elsősorban a családom, utánna jöhetnek a zenék, a vívás, a barátaim, és még sok-sok minden....

Ha valaki azthiszi magárol, hogy mindent megtehet, a beképzelteket, az embereket általában, a nagyon meleget, a melegeket(kivétel lányok), ha valaki abbol űz sportot, hogy az idegeimre megy, ha valaki lenéz valakit, vagy véleményz mond rolla ismeretlenül.

Akit érdekel, van pár saját szerzeményű versem.
Nem írom be ide mind, sőt csak linket rakok amiröl eléritek.ha érdekel úgy is megnézed.
Előre bocsálytaném, hogy eléggé negatív életszemléletőek, és depresszív hangulatúak, de mikor íródtak ilyen volt a hangulatom... http://tagok.hotdog.hu/DarkWiking

Utóirat:A link valamiért nem akar jól működni, ezért egyszerűbb ha kimásolod a szövegböl, és beilleszted.

Mégidcsak teszek ide pár verset, hely az van végülis elég :D

Hol élet,ott halál.
Hol halál, ott végzet.
Hol végzet, ott bűn,
S hol bűn ott a lélek.

Hulla hó az arcomra,fekszem egyedül a földön.Kezem tiéd kutatja, de nincs már itt e tőrön.
Vágyom rá, hogy lássalak, ne legyek többé egyedül, jöjj vissza hozzám s tölem ne menekülj!
Várom hátha visszatérsz, de mindhiába! Im elmentél már örökre s én várlak mindhiába.
Elhagyom hát én is lassan, el a kinzó életet, lefekszem most szépen lassan s talán fel sem ébredek.
Szép halál majd csókkal illet s elveszi az életem, többé vissza sosem térek, ez még talán igérhetem.
Tova szállok innen csendben át a sürű fellegen, felmegyek a csillagokhoz s ott majd alszom csendesen.
Ha majd egyszer felébredek s talán még te létezel, eljövök majd hozzád s te észre nem veszel.
Körbelenglek innen-onnan mint nyáron a könnyű szél, s eltünök majd mindörökre, hogy megnyugodjon mind ki él.

Elindultam hát utamra, sötétbe mentem.
Eltévedtem két karodban, s oda lett lelkem.
Fáj ahogyan láttalak, s amit meg tettem.
Fáj mit érez még irántad, nem lankad bennem.
Életem adnám néked, de ezzel el késtem.

Lenyugszik hát lassan napom odafent a hegymögött,eltünik a fény, s a meleg, s mind mi jó és kedves volt.
Eljön a hideg, s vele a rossz, mind ami a gyűlölet, s fájdalmasan tovatűnik minden mi éltetett.
Eldobom az életem nemkel többé már nekem, vigye kinek szükséges többé már nem kell nekem.
Nincs miért, s kiért ittlennem,


Csak nézz előrre s ne nézz vissza, várd a jövöt bizakodva
A sok bú után eljön majd a jó, s eltünik majd minden rosszakaró.

Múlt ködébe veszett fényem, s tova tünt a régi énem.
Elvették töllem mi szép s jó volt, megölték mind mit nemest gondolt.
Ártatlanul áltam hát kivégzőim elé, s kíméletlen gyalázattal összetörtek mind annyi felé.
Amit hagytak,csak gyötrelem és ború, ép elmével épp csak kibírható.
Tekeri, csavarja belül a lelket, szakítja darabokra míg az csak szenved.
Azután, mikor már az is csaknem feladta, othagyja romokban, egyedül a magányban.
Félelemtöl terhes sötétségbe ébred, s retteg mindentöl mi felé téved.
Nemlát se szépet se jót, csa sodródik s nem leli mit az ég neki kirótt.
Keresi régmúlt önmagát, mit mások is hiányolnak, de mindhiába hisz art tönkretették,
s nem jő már többé elő e csúf megromlott világnak.