változó

a természetet (a hegyeket, a fákat, a füvet, az eget, a felhőket, a villámlást, a nyári esőt. Szeretek ilyenkor sétálni. Főként egyedül. Talán, mert a barátaim nem hódolnak hasonló kedvtelésnek. Szeretem, ahogy végigfolynak arcomon az esőcseppek.)
az állatokat (bár kicsit tarok tőlük)
a tüzet
a hajnalt
a ködöt
a csöndet
az egyedüllétet
a zenét
az irodalmat
egy-egy jó filmet
a barátaimat
ha velük lehetek
a beszélgetést
a hallgatást (A kimondatlan szavakra kapott néma válaszokat.)
a finom ételeket
az édességet (ha nem kapom meg a napi adagom, súlyos elvonási tüneteim lesznek)
az őszinteséget
a spontanaitást
az életet
az embereket
azokat, akik értékelik a fentieket vagy szimplán elfogadnak olyannak, amilyen vagyok

a rasszizmust
a hisztizést (én is szoktam)
a beskatulyázást
ha megbántom azokat, akiket szeretek
ha fázom
ha készítek valakinek valamit, és nem sikerül
ha más akarja eldönteni helyettem, mi a jó nekem
ha túl sokat gondolkodom
az ügyintézést! áááá
a bizonytalanságot
a hazugságot
a hitegetést
a ködösítést
az önmagukba fordult mozdulatokat

Talán túl nagyok az elvárásaim (az emberekkel, önmagammal, a jövővel, a jelennel szemben). Talán ezt a profilt sem kellett volna létrehoznom… De magányosnak ítélt perceimben megnyugtató kiírni magamból önmagamat. Mert igen, ez vagyok én: teljes valómban, létem apró rezdüléseivel. Mégis védve, tér- és időbeli kiteljesedésem nélkül. Hiszen nem hallod hangom, nem látod arcom, csak esetleg képzeleted csalóka játéka formál megfoghatatlan képet rólam: neked ez vagyok én.

Mert éppen most olvastam, és olyan szép...

Radnóti Miklós
A félelmetes angyal

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.