Melankolie
Schwarz war die Nacht und dunkle Sterne brannten
Durch Wolkenschleier matt und bleich,
Die Flur durchstrich das Geisterreich,
Als feindlich sich die Parzen abwärts wandten,
Und zorn'ge Götter mich ins Leben sandten.
Die Eule sang mir grause Wiegenlieder
Und schrie mir durch die stille Ruh
Ein gräßliches: Willkommen! zu.
Der bleiche Gram und Jammer sanken nieder
Und grüßten mich als längst gekannte Brüder.
Da sprach der Gram in banger Geisterstunde:
Du bist zu Qualen eingeweiht,
Ein Ziel des Schicksals Grausamkeit,
Die Bogen sind gespannt und jede Stunde
Schlägt grausam dir stets neue blut'ge Wunde.
Dich werden alle Menschenfreuden fliehen,
Dich spricht kein Wesen freundlich an,
Du gehst die wüste Felsenbahn,
Wo Klippen drohn, wo keine Blumen blühen,
Der Sonne Strahlen heiß und heißer glühen.
Die Liebe, die der Schöpfung All durchklingt,
Der Schirm in Jammer und in Leiden,
Die B1üte aller Menschenfreuden,
Die unser Herz zum höchsten Himmel schwingt,
Wo Durst aus sel'gem Born Erquicken trinkt,
Die Liebe sei auf ewig dir versagt.
Das Tor ist hinter dir geschlossen,
Auf der Verzweiflung wilden Rossen
Wirst du durchs öde Leben hingejagt,
Wo keine Freude dir zu folgen wagt.
Dann sinkst du in die ew'ge Nacht zurück,
Sieh tausend Elend auf dich zielen,
Im Schmerz dein Dasein nur zu fühlen!
Ja erst im ausgelöschten Todesblick
Begrüßt voll Mitleid dich das erste Glück. -
Ludwig Tieck
Jó szobrász a fájdalom: a legnyersebb arccal is tud valamit kezdeni.
Elfeledett emlékek.
Vigyorog az élet vigyorog a halál, én csak várok ott ahol a madár se jár.
Elmélkedek, álmokat képzelek és
dúdolok egy dalt amíg csak élhetek.
Éles kardommal felszántom az eget,
vérrel áztatom el a tengereket.
Éget a lelkem magányos órákban, görcsbe fordul testem ha rám nézel bús tekinteteddel.
Barátság
Nem is tudom minek vágyom
,hogy légy még a barátom.
Napról-napra tépem arcomat vajon tényleg értelmes-e láncolat, félek szavaim mit sem érnek hát látom még mindig nem érted meg.
Káoszt, szenvedést hordozok magamon s még mindig nem érted hát sajnálom.
Fekete Cselló
Házak tetején,éjszaka mélyén
,kopogó ablakok szélén.
Látok egy alakot életem végén.
Ő az ki őrzi álmoknak hálóját
,ki szövi életünk fonalát.
Vágyódik a magányos éjben
,üvölt keserű sötétben.
Vigyorog életre s halálra
,hisz hatalma nagyobb lett mára.
Veszett kutyaként szalad végig
az utcákon, megrejtőzik bárhol.
Félelemmel tölti el gyermekeink lelkét
,gyötrődő anyáink szemét.
Zenéjét még most is hallom
,félek megállt az idő itt van
és már várom.
