Már nincs kedvem elmondani

Furcsa létezni. Mintha a fájdalom amit érzek akkor lenne igazán fájó, mikor jól érzem magam. Érthetetlen érzések kavalkádja. -
Változás...valójában talán nincs is semmilyen rendszer, csak minden létezik öröktől fogva, s mindörökké, az emberek váltják egymást mint a nappal meg az éjszaka... suhanó embertömeg.
Érdekel mik járnak más emberek fejében, mert a saját fejembe, testembe vagyok bezárva. Nem is az érdekel a leginkább, hogy miről, hanem az, hogy hogyan gondolkoznak. A gondolatok rendszerét, kapcsolódását megnézni.
Folyamatosan káoszt érzek, megosztott személységem burkában táncolok. Felnézek az égre és zuhanok.
Nyitott szemmel álmodom. Pillangók csapdosnak fejem felett, szárnyuk bordó színben úszik, s a levegő hullámain tovahajóznak.

Olyan hihetetlenül érthetetlen dolog a számomra, hogy mért akarja valaki rám erőltetni a világról alkotott képét. Mért nem lehet elfogadni az emberek különbözőségeit. Mért akarják az emberek maguk képére formálni a másikat?

üres, korhadt érzéslerakódás, közben meg kacag a jeges éjszaka


Egyszerűen nem megy! Nem tudok aludni, nem mintha megpróbáltam volna, de valahogy érzem, fölösleges lenne, mert kivetne az ágy. Mintha mégiscsak élvezném az álmatlanságot. Nem értem. Jelen pillanatban tudatom kérdőjelekkel van kipárnázva, vagy még azzal sem. Üresség, de nincs benne a hiány. Elfogadtam. Egy éjji kisértet vagyok, aki önmagát kisérti meg. Ha eljön a tavasz akkor visszaváltozom.


Az előbb úgy éreztem, hogy meghalok, s minnél jobban megpróbáltam kiszabadulni a folytogató érzés alól, annál kevésbé tudtam másra koncentrálni. Aztán úgy múlt el, hogy észre sem vettem. Káosz van, s ez az egy állandó életemben. Heh....HeH...heh


Próbált már úgy önarcképet festeni valaki, hogy nem emlékezett a saját arcára? Töredékekből kéne összerakni, de mindegyik oly más hangulat, a színek széttartanak, a formák harcot dúlnak. Az egyik képrészlet lágy, elmosódó, szite ködfoszlány, a másik éles, maróan hideg színek, körülötte lángvörös... Egy elmosódott szófoszlány utolsó formátlansága.


... Egy kicsit sem, egy indurka pindurkát sem. S azt hiszem ez jól van így, végülis miért kéne? Késhegy villanását látom, de a narancsvörös árnyalatok sűrűjében eltűnik. Az anyagok hajlásába, a gyűrődésbe belebújt árnyékok sejtetik a hajnalt. De még messze van. Követelődző test, mely az ágyamhoz vonszol, de nem hagyom neki. Még nem. Esőcseppként hullok szét a szürke betonföldön...



Nem maradt más, csak hiányod hiánya. Kongó üres kisírt szemek könnyének felszáradása. Egy ok nélküli álom. Nem tudom valójában nem én teremtettelek e magamnak - olyanná amilyenné szeretnélek, vagy valóban téged szeretlek. Téged aki megbánt aki nem is figyelsz oda igazán. Mit küzdök itt a szélmalommal? Ki vagy te? Mért van ekkora hatalmad, mért ruháztalak fel vele? S mért hagyom magam legyőzni? Szappanbuborék, ami a fene sem tudja mért nem pukkadt szét eddíg...gonosz vagyok...csak kipróbálod az életet?!