Élet és hal-ál

Cikáznak üvegtől üvegig. Balra, aztán egy ösztönösre csiszolt rutinfordulás, és megint jobbra.
Megint balra, csak most a műanyag hínár másik oldalát súrolva.

Sok idő telik el így.

Pikkelyek súrlódnak.
- Elnézést.
- Kérem.
- Mire kér?
- Hogyan is kérhetnék bármit is… Ez csak egy udvariassági formula. Semmi probléma.
- Értem. Akkor minden jót.
- Magának is.

Kipukkad az utolsó buborékfelhő is. Hangtalanul hasítják, rendületlenül szelik a vizet, avval a biztos tudattal, hogy ez minden, amit megtehetnek.

A metróban

Kattogó, nyekergő, fülsiketítő zaj. Némán zötykölődő, a sínek egyenetlenségével együtt rázkódó utasok. Vonallá maszatolt kosz az alagút falán, majd újabb emberek a fehérre mázolt megállóban, hogy közösséget alkossanak az eddigiekkel.

Felszáll két srác is, ocsmányul fröcsögve, szitkozódva, beintve mindenkinek: aki az elnyűtt, izzadságfoltos metrópadon ül, és azoknak is, akik az autóreklámos fogantyúkat szorongatják borostás hónaljukkal. Nem néznek a fiúkra, bambulnak tovább.

A fiúk köpködnek, majd ráugranak az ülésre, és onnan játszanak tarzanosat a fogódzkodókon. A szájak mimikája nem változik, az évtizedes gondok egy határozott egyenes vonalba rendeződtek már - dehogy ívelnek fel vagy rándulnak görcsbe holmi kölykökre.

A fiatalok eszüket vesztve ordítanak, kéjes elborultsággal körbepisilik az ajtót, és hörögve kántálják egy kínai betűs svájci bicskával, hogy hogyan belezik ki az itt ülő szarháziakat.

Üveges pupillák, változó hangon sípoló huzat.

Valaki köhécsel egyet.


Ellenőrzött minőség

Kovács Béla pesti lakos épp rántottát készített magának. Márkás, az aktuális divatnak megfelelő öltözékében, kissé feszengve állapította meg: „én egy senki vagyok”. Azt a tényt leszámítva ,hogy minden ember valaki, merészen figyelmen kívül hagyta.
Kétségbeesésében előkotorta nyelvvizsgáját és diplomáját a kis fiókos szekrényből. Szája széles, elégedett mosolyra húzódott, majd önkéntelenül beljebb húzta a hasát is (lehet, hogy csak a divatos szabású szűk nadrág eredményezte, de ez másodlagos). „Hogyan is gondolhattam, hogy én egy senki vagyok?!” –tűnődött, majd büszkén arra gondolt, hogy milyen jó érzés volt filozófiai létkérdésekről elmélkednie.
Halkan szólt a rádió, vadonatúj slágereket sugározva. Bélát megnyugvással töltötte el, hogy van állása, albérlete, barátnője. Örült, hogy nem néznek rá csúnyán az utcán, sikerült beilleszkednie a környezetébe, és hogy megfelel az uniós követelményeknek. Kívül, belül. A fodrásza is ügyes, bár hirtelen aggódva pillantott az ablaküveg-sziluettjébe: lehet hogy kissé idejétmúlt ez a frizura?
Teljesen megnyugodott. Eluralkodott rajta valami pöffeszkedő öntudat, valami, amit még ő sem tudott körülírni, de biztonságot adott neki.
Aztán megette a langyos rántottáját.

Leesett a szívem a földre

Leesett a szívem a földre. Az arra járó emberek áttapostak rajta, hegyes tűsarkú csizmák és kopogó bőrcipők szaggatták. Tulajdonosaik sietve pillantottak órájukra, és rendületlenül rohantak tovább. Egy fáradt tekintetű öreg néni megpillantotta, s küszködött egy ideig, végül szomorúan feladta: nem tudott lehajolni, bárhogy igyekezett. Hamarosan elnyelte a masszaként kavargó tömeg. Hirtelen egy kóbor kutyus kosztól ázott mancsát éreztem a térdkalácsomon. A szívemet hozta a szájában, s már szaladt is tovább lelkes farkcsóválással. Néma, kifejező tekintete még sokáig üvöltött a szívemben, mellyel még órákig álltam mozdulatlanul az utcán.
Vagy nem akarok ember lenni, vagy ne legyenek állatok, akik megmutatják, milyenek lehetnénk.

A művészet halála

A sznob réteg krémje egymáson taposva, méltóságteljesen tülekedve vonult a galéria díszterme felé. Izgatott, fojtott várakozás, s egy terjengős, vontatott beszéd előzte meg a vörös bársonyfüggöny széthúzását. A jelenlevők mind a Híres Modern Művész festményeire kívántak licitálni. Pénzszag, méregdrága parfüm, arcszesz, hajlakk…arany, gyémánt, riválisok és szeretők lopott pillantásai…unalmasan feltűnő és feltűnően unalmas újgazdagok.
És akkor eléjük tárult az első Kép. Egy hatalmas, kék vászon. Akrilkék. Egy tökéletesen időzített, négy centiméter vastag okkersárga csíkkal, méghozzá pofátlanul merész megoldással: bal oldalon, kisség diagonál elhelyezésben. Értik?! Egy öntörvényű, önkifejezés csúcsává minősített sávocska.
Porcelán kezecskék az orcákon, sápítozás, sunyi körbenézések, döbbenet, elképedés. Néhol elnyomott értetlenség, homályosan pislákoló pupillák. Egy ember megtörvén a csendet felkiált: „Fantasztikus, elragadó! Kétmilliót adok érte.” „Ezért a…remekműért? Hárommillió!” „Nekem négyet is megér! Hát nézzék ezt a kéket, hát hol láttak maguk ilyet? És az a csík mennyire impresszív!” „Először, másodszor…ha jól látom, a kilencvenhármas úr rálicitál...”

És megszerezték! Losonczyék innentől kezdve nap mint nap nézhetik ezt a képet csak azért, hogy Váradyék olyan sárgák legyenek az irigységtől, mint az az idétlen vonal a képen.


Egy zseniális költemény alapjai

A,á,b,c,cs,d,dz,dzs,e,é,f,g,gy,h,i,í,j,k,l,m,n,ny,o,ó,ö,ő,p,q,r,s,sz,t,ty,u,ú,ü,ű,v,w,x,y,z,zs. *

*egy betű többször is felhasználható