"I'll vent my spleen, I'll keep my dreams
My flesh, my bones, my soul I own
My mind's a weapon immune from infection
Blood in my eyes, my vision is clear"

PODCAST:

Zero Point Recognition



Tele van a science-fiction azzal, hogy hova tart a világ: az emberiség elkurvul, és szintetikus térfogatnövelőket hányva zabálja fel saját magát. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha még időben térünk jó útra, megmenthetjük magunkat, így fénylő elektroncsövekhez mormoljuk szánalmas kis imáinkat, miközben neonfény alatt próbálunk biozöldséget termeszteni, hogy a természetesség látszatát keltsük a városméretű megamarketek műanyagoktól roskadozó polcain. Minden létező fogyasztási cikkre alternatívát dolgozunk ki, hogy kíméljük a már régen olajba fulladt bolygónkat, és nem ismerjük fel, hogy hiába találunk ki egy mindig még jobb terméket, ha az állatiasnál sokkal jobban elvadult habzsolásnak képtelenek vagyunk gátat szabni. Ha feltalálnánk a levegővel működő közlekedést, egy hét alatt használnánk el a Föld légkörét, és úgy fulladnánk bele saját hülyeségünkbe, ahogyan már régen megérdemeltük volna. Azt hisszük, még van lehetőség megfordítani a dolgok menetét. Azt hisszük, a tudományos-fantasztikus írások negatív utópiája csak egy jövőbe vetített intő jel. Aztán rájövünk, hogy ez nem egy távoli jövő, de még csak nem is a jelen, hanem egy olyan múlt, ami mellett kétszázzal húztunk el egy szén-monoxidot okádó sportkocsival, egy drive-inből vett hamburgert zabálva. Amikor rájövünk, hogy már nincs menekvés, hogy azt a bizonyos lehetőséget már rég elcsesztük: az a Zero Point Recognition.